1. Vásti Királyné - Eszter
Vásti királyné engedetlensége – Eszter, a „csillag” feltűnik
Eszter könyve 1,1–3. a következőket közli: Ahasvérus király uralkodása 3. évében susáni várában nagy ünnepséget tartott. Erre alattvalóinak százai, sőt ezrei hivatalosak voltak. A vendégeket kísérő szolgák száma a tízezret is meghaladhatta.
E nagy ünnepség oka a győzelmesen befejezett Egyiptom elleni hadjárat volt. A görög Herodotos Ahasvérus király hadjáratait a történetíró pontosságával jegyezte fel. Ahasvérus királyról és a perzsa birodalomról Herodotos könyveiből sok mindent megtudhatunk. A Biblia ezekről azért nem szól, mert nincsenek kapcsolatban Istennek a zsidó népre vonatkozó üdvtörténeti terveivel. Herodotos könyveiből tudjuk, hogy Xerxes leigázta Egyiptomot és azt a legdélibb részéig birtokába vette.
E győzelmet királyi méltóságához illően kellett megülni. Egyrészt mert a vezetése alatt álló csapatok parancsnokait jó teljesítményükért meg kellett jutalmaznia, másrészt a kerületek helytartóinak is elismerés járt. Ha ugyanis a király nem kapott volna tőlük elegendő katonai szolgálatra alkalmas férfit és pénzt, nem sikerült volna a hadjárata.
De Xerxes ezt az alkalmat arra is felhasználta, hogy az anyaországok, vagyis a médek és perzsák előkelőségeit is vendégül lássa. A királyi udvarba való meghívás nagy megtiszteltetést jelentett. Így a nép gazdag, vezető rétegét lekötelezte és a későbbi szolgálatokra is hajlandókká tette. Xerxes eljárása jó lélektani megfigyelőképességét bizonyítja. Ma is érvényes ez az elv: aki mások felett áll, beosztottjaitól ne csak szolgálataikat igényelje, hanem minden jó szolgálatot ismerjen el és dicsérjen is meg. Ez a legjobb mód arra, hogy a beosztottak a jövőben is szívesen és ne csak kényszeredetten engedelmeskedjenek. Ezért olvassuk a 3. versben, hogy ki mindenki volt jelen: a 127 tartomány fejedelmei, vagyis a helytartók, a polgári és katonai vezetők, de nemcsak a médek és perzsák, hanem a sokféle népek királyai és előkelőségei is. Ezeket a király a 4. vers szerint azért hívta, hogy „nekik megmutassa országa dicsőségének gazdagságát és az ő méltóságának fényes díszét”. Igen, a király a hatalmával dicsekedni akart, a kevélység pedig mindig rossz tanácsadó!
Ez az ünnepség e vers szerint 180 napon át tartott. Ezt nem kell úgy érteni, hogy mindenki már pontosan az első napon köteles volt megjelenni, és hogy a dáridózás 180 napon át megszakítás nélkül folyt volna. Az óriási távolságok miatt nem is volt lehetséges, hogy mindenki ugyanegy napon jelenjék meg. De az biztosra vehető, hogy a király az együttlétet tanácskozásokra is felhasználta. Kitüntetés volt, ha az egyes helytartókkal külön-külön tárgyalhatott. E megbeszélések hadászati célokat is szolgáltak. Ahasvérus Görögország leigázására készült. Ez a hadjárat megint pénzt, katonákat és a főemberek együttműködését kívánta. Ezért a fél év alatt a vendéglátások hátterében komoly tanácskozások is folytak.
Feltehető, hogy a tárgyalások jó eredménnyel végződtek, mert a 180 nap elmúltával a király még egy 7 napig tartó záróünnepélyt tartott. Ezen, az 5. vers szerint, Susán város egész lakossága részt vehetett. Ezt az ünnepélyt már nem a várban, hanem annak „kertjeiben és udvarában” tartották. Minden résztvevő kedve szerint ehetett és ihatott. A 8. vers végéig tart a sok dísz és ékesség leírása. Az arany kancsókban felhordott bor mindenkinek korlátlanul rendelkezésére állt. A dúskálás, Xerxes fényűző cselekedetei rengeteg értéket pazaroltak el. Összegyűjtésük nemcsak erőt és munkát, de könnyet és vért is jelentett. Gondoljunk a rabszolgák tízezreinek ingyenes, verejtékes munkájára, a győzelmet kivívó harcosok szenvedéseire, sebeire, nélkülözéseire, de a sok elesettre is. Rájuk az ünnepségen már senki sem gondolt. Az apa vagy a fiú helye hány susáni házban maradt üresen. Bánat és siralom költözött sok családba.
E világ általános megromlottságának egyik szomorú következménye, hogy a nagyszerű műemlékek, amelyek évezredek során „örökségül” reánk maradtak, nemcsak a jó emberek hagyatékai, hanem a zsarnokoké, a fáraóké, a császároké és a királyoké is. Az egyiptomi piramisoktól a kínai falig, vagy a római birodalom arénáitól a középkori palotákig, még a templomokat is ide sorolhatjuk. Építésükhöz sok verejték és könny tapad. Amikor ezeknek az alkotásoknak a szépségét megcsodáljuk, ez is jusson eszünkbe: az építők az uralkodóktól a jólétet kiérdemelték volna. Igaza volt annak, aki ezt mondta: „A hatalmasok tetteit kövekben örökítik meg, míg a jókét a homokba írják”.
De valahol, a mi emberi látóhatárunkon kívül, Isten mindent pontosan nyilvántart. Ezért mondhatta az Úr Jézus, hogy a legkisebb dolgok sem mennek feledésbe. Még egy odaadott vagy megtagadott pohár víz sem. Isten mindent lát, mindenre emlékszik és mindenért megfizet.
A következő eseményeket Eszter 1,9 verse írja le: „Vásti királyné is lakomát szerzett a nőknek, a királyi házban, mely Ahasvérus királyé volt. A hetedik napon, mikor megvidámult a király szíve a bortól, mondta… a hét udvarmesternek… hogy hozzák el Vástit, a királynét a király elé, királyi koronával, hogy megmutassa a népeknek és fejedelmeknek az ő szépségét, mert szép volt. De Vásti királyné nem akart menni”.
Először arról értesülünk, hogy a király feleségeinek és ágyasainak elsője, Vásti, a királyné a Susánban jelenlévő előkelő asszonyok részére ugyancsak ünnepséget rendezett. Ez a lakoma valószínűleg rövidebb ideig tartott és a jó ételek mellett kevesebb bor folyt. Akik ide hivatalosak voltak, a királyi palota női szárnyában gyűltek össze. Oda a királyon kívül férfi nem léphetett be. E lakoma kétségtelenül nem volt olyan szertartásos, mint a királyé, de kedélyesebb és illendőbb is volt.
Azután azt halljuk, hogy „a hetedik napon a király szíve megvidámult a bortól”. Vagyis a szesz nála sem maradt hatás nélkül, és egyszerre arra gondolt, milyen jó is lenne, ha most kedvelt asszonya, Vásti királyné vele együtt vigadozna. Ezért az „udvarmestereit” a királynéért küldte. Azt olvassuk, hogy úgy rendelte, hogy teljes királynői ékességben, koronával a fején jelenjen meg.
Ebben a pillanatban a királyt még csak az a gondolat foglalkoztatta, hogy szép felesége mutogatásával királyi méltóságát növelheti. Annak idején egy szép asszony is vagyont jelentett. A királyné magatartása meglepő: nem akart menni. Tudta, hogy királya és férje hívatta. Tudta, hogy engedelmeskednie kellene. Nemcsak azért, mert a királynak mindenki engedelmességgel tartozik, hanem mint nő és feleség még inkább férje alárendeltjének számított. Ezt Vásti nagyon jól tudta. Mégis, miért nem akart elmenni?
Vásti királyné attól tarthatott, hogy a lakoma általános paráználkodássá válhat. Az 1,12-ben ez áll: „…Erre igen megharagudott a király, és az ő haragja felgerjedt benne”.
Ahasvérus haragja két okból érthető. Őt Vásti mint férjét és mint királyát is megsértette. Ha egy nő, még ha a kedvelt királyné is, az ő királyi parancsát nem teljesíti, országa nagyjai és szolgái mit gondoljanak felőle?
Ezért hívatta a király „az időket mérő bölcseket” – így olvassuk a következő versekben –, hogy tegyenek javaslatot, hogy „törvény szerint mit kellene cselekedni Vásti királynéval”. A királyi udvartartáshoz tanácsadó bölcsek is tartoztak. Ezek a férfiak mind a csillagászat, mind a csillagjóslás terén jártasak voltak. Ezért áll róluk, hogy „az időket mérték”. De ők az ország törvényeit is ismerték. Ezért szól így a kérdés, hogy „a törvény szerint”, vagyis a perzsák és a médek törvényeivel összhangban mit kellene tennie. A hét tudós tanácskozott, hogy meddig, nem tudjuk, de a lakoma még nem ért véget, amikor az egyik bölcs, Mémukán, a következőt javasolta. Okoskodásuk a perzsa-méd birodalomban akkoriban uralkodó felfogást tükrözi, mely szerint a feleség feltétlen engedelmességgel tartozik.
Tanácsuk így szólt: Ami történt, több mint a király és Vásti személyes ügye. Vásti engedetlensége a nyilvánosság előtt történt. Ezt a jelenlévő asszonyok is hallották, és ez a hír hamarosan minden asszony füléhez eljut. Csak természetes, hogy ezután mindegyikük így fog gondolkozni: Ha a királyné a férje kívánságát büntetlenül megtagadhatta, akkor nekik sem kell többé engedelmeskedniük. Az egész társadalmi rend fel fog borulni, ha a nők azt tehetik, ami nekik tetszik, és nem hallgatnak férjük szavára. Ezt egy kötelező királyi rendelet kibocsátásával kell megakadályozni.
Ebben ez álljon: „Írattassék visszavonhatatlanul a törvények közé, hogy Vásti ne jöjjön többé Ahasvérus király színe elé, és hogy az ő királyságát adja a király másnak, aki jobb őnála”. Egyszóval: Vásti engedetlensége következményeképpen királynéi méltóságától fosztassék meg. A király színe elé ne kerüljön többé. Ugyanakkor felszólítják Ahasvérust, hogy a királynéi méltóságot valaki másra ruházza, vagyis válasszon új királynét, aki „jobb őnála”, vagyis aki nem hoz a királyra szégyent.
A fejezet utolsó versei szerint a király egy ilyen rendeletet ki is bocsátott. Ezt birodalma minden népének nyelvére lefordították, szét is küldték, közhírré is tették, hogy „minden férfi úr legyen a maga házában”, vagyis előírhassa, hogy a feleségétől mit kíván.
Eszter könyvének 2. fejezete így kezdődik: „Ezek után, amikor megszűnt Ahasvérus király haragja, megemlékezett Vástiról és arról, amit cselekedett és arról, amit végeztek felőle. És mondták a király apródjai (helyesebben: udvaroncai), akik neki szolgáltak: Keressenek a királynak szép ábrázatú szűz leányokat… és gyűjtsenek össze minden szép ábrázatú szűz leányt… és az a leány, aki tetszik a király szemeinek, uralkodjék Vásti helyett.”
„Ezek után” – így kezdődött ez a fejezet. Ez az időmeghatározás nem a lakomára vonatkozik. A 16. versből tudjuk, hogy Eszter Ahasvérus uralkodásának 7. évében került a király elé, míg az 1,3. vers szerint az ott ismertetettek a király uralkodásának 3. évében történtek. Vonjuk még le a 2,12. versben említett esztendőt, mely a leányok „előkészítésére” szolgált. E két esemény közt tehát 3 év telt el. Elképzelhetetlen, hogy Ahasvérus az új királyné választására komoly ok nélkül ilyen soká várt volna.
Közbevetően jegyezzük meg, hogy az évek naptár szerinti számítását nem vették pontosan. Egy alig elkezdett évet már egésznek vettek. Ez a számítás még az újszövetségi időkben is így volt szokásos.
A görögök történelmi feljegyzéseiből tudjuk, hogy Xerxes király az Eszter könyve első és második fejezete közt eltelt időben hadjáratot vezetett Görögország ellen. Egyesek szerint Xerxes szárazföldi és tengeri hadereje másfélmillió emberből állt. A hadjárat előkészítése nemcsak időt, de pontos szervezést is igényelt.
Xerxes király ezt a háborút elvesztette. A kisebbségben lévő görögök megvédték hazájukat. A döntést a salamisi (ejtsd: szalamiszi) tengeri csata hozta meg, melyben a több száz egységből álló perzsa hajóraj megsemmisítő vereséget szenvedett. Ahasvérus király a visszavonulással kapcsolatos védelmi utóharcokat hadvezéreire bízta, ő maga Susánba tért haza. Elképzelhető, hogy szövegünk folytatása: „Amint megszűnt Ahasvérus király haragja” inkább a vesztett hadjáratra, mint Vásti engedetlenségére vonatkozik. Előbb birodalmában kellett gondoskodnia a rendről, csak azután volt ideje, hogy királynét válasszon.
Az udvaroncok idővel már merték figyelmeztetni, hogy a királyné még mindig hiányzik. Javaslatukban részletes tervet is előterjesztettek. Eszerint a király jelöljön ki megbízottakat, akik az egész birodalom legszebb leányait Susánba gyűjtsék egybe, ahol Hégainak, a király kamarásának gondjára bízattassanak. Ő foglalkozzék a leányokkal, míg azokat alkalmasnak ítéli, hogy a király színe elé léphessenek.
Az akkori idők nőkre vonatkozó felfogására jellemző, hogy az a gondolat fel sem merült, hogy a kiválasztott leányokat megkérdezzék, akarnak-e a király szolgálatara állni.
A király sem egészítette ki a javaslatot azzal, hogy a leány ne csak szép, de nemes jellemű és okos is legyen. Minek is! – Ha erkölcsös, megint a Vásti útját választhatná, aki azon bukott el, hogy egy erkölcstelen dőzsölésen nem akart megjelenni. Ha pedig okos lenne, még az államügyek vezetésébe is beavatkozhatna, ami a király tekintélyét rontaná.
Eszter könyve 2,5 versében találkozunk először a zsidó Márdokeus nevével. Megtudjuk, hogy Benjámin törzséből, mégpedig Kis családjából származott, aki Saul király atyja volt. Ez a királyi származás udvarképessé tette annak ellenére, hogy őseit kb. száz évvel előbb Nabukodonozor király hurcoltatta el Jeruzsálemből. A zsidóság szabad költözködési lehetőségét bizonyítja, hogy őt és hozzátartozóit most Susánban találjuk.
7. vers: „Ez gondviselője volt Hadassának, azaz Eszternek, az ő nagybátyja leányának, mert sem atyja, sem anyja nem volt. Amikor meghalt az ő atyja és anyja, Márdokeus leánya gyanánt magához fogadta.” Eszter eredeti héber neve Hadassa volt, ami mirtuszvirágot jelent, de amikor a királyné-jelöltek közé került, perzsa nevet vett fel.
Az Eszter név csillagot jelent. Amikor Ahasvérus király számára szüzeket kerestek, nem valószínű, hogy e célból a királyi megbízottak a fél világot bejárták volna. Elég szép leány akadt a közelben is. Eszter is így került a „leánynézők” szeme elé és végül Hégainak, az asszonyok őrének keze alá”, hogy őt a királlyal való találkozásra előkészítsék. A 9. versből megtudjuk, hogy „Eszter megtetszett Hégainak, aki kegyeibe fogadta.”
A Biblia nem közli, hogy Eszter szépségében mi volt az a különleges, ami által Hégai kegyét elnyerte, hogy az kezdettől fogva előnyösebben bánt vele. A választ inkább a szívünktől, mint az értelmünktől nyerhetjük.
Márdokeus háza a zsidók vallásos szellemét megőrizte, és Eszter e légkörben nevelkedett. A mózesi törvények tisztességes és erkölcsös életet írtak elő. Bizonyára Márdokeus a különböző eseményekre és étkezésekre előírt áldásokat elmondta. Eszter istenfélő volt. Ezt később is látni fogjuk, amikor Márdokeus által a zsidókat böjtölésre szólítja fel, mielőtt a király színe elé lépett volna.
Eszter könyve nem a szokott értelemben vett „vallásos irat”. Benne erkölcsi intelmeket, isteni parancsokat vagy jövendöléseket hiába keresünk. De a figyelmes olvasó szeme előtt a pogány és a zsidó felfogás életmód és szándék közti nagy különbség feltárul. A pogány züllöttséggel, haszonleséssel és élvezethajhászással szemben áll a zsidó egyszerűség és tisztaság. Ez az egy, élő, igaz Istennel való kapcsolatukból következett.
Minden ember két szépséggel rendelkezik. Az egyik a test körvonalaiból, a bőr simaságából és színéből vagy a mozdulatok rugalmasságából és összhangjából fakad. A másik a szív szépsége, amely belülről sugárzik ki, és a testet áthatja, sőt meg is tudja változtatni: Ez a belső szépség a testi szépség hiányait is ki tudja pótolni. Ez szavakban nehezen kifejezhető bájt, kedvességet, melegséget kölcsönöznek, mely az illető személyt, akár férfi, akár nő, különösen vonzóvá teszik.
Nem csalódtunk-e már, amikor egy szép formájú vagy színű rózsát kézbe vettünk, de illata nem volt! Éppen az hiányzott, ami a rózsát valóban rózsává teszi. Az az ember, akinek a szívéből ez a lelki illat nem árad, mert ez hiányzik belőle, minden külső testi szépség és kiválóság ellenére sem tud lekötni, legfeljebb csak rövid időre. Ebben rejlik sok hívő férfi és nő szavakkal ki nem fejezhető személyisége. Pál ezért írhat arról, hogy „Krisztus jó illata vagyunk”, az egyiknek, aki az Úr Jézust elveti, halálra; annak pedig, aki elfogadja: az üdvösségre.
Ezt az „illatot” nem drága kenetek által nyerjük el. Esztert sem a hónapokon át tartó testi kezelés tette megnyerővé, hanem az, ami belőle áradt. Mi is csak azt sugározhatjuk, ami bennünk van. Ha hitre jutottunk, akkor a Szent Szellem az, aki hitre jutásunkkor öntetett belénk, hogy mások felé továbbáradjon.
Eszter idejében más isteni rend uralkodott, mint ma, a kegyelem, a Gyülekezet korában. De az, aki őszinte szívvel fordult Isten felé, mindig sokat kapott. A jámbor szívű zsidónak Istennel belső kapcsolata volt, mert Isten a törvényen át érintkezett választott népével. Azok közt, akik az Ő áldását keresték, sok lelki-szellemi adományt osztott ki. Gondoljunk Dávidra, Sámuelre, Dánielre, de éppen így Ruthra vagy Naómira is. Ne feledkezzünk meg Máriáról, az Úr Jézus édesanyjáról sem. Mindezek szíve illattal volt tele, mely a környezetük előtt is nyilvánvalóvá lett.
Eszter könyve 2,10. versét idézzük: „Mert nem mondta meg Eszter az ő nemzetségét és származását, mert Márdokeus meghagyta neki, hogy meg ne mondja.” A perzsák nagyvonalú gondolkozására jellemző, hogy a király számára kiválasztott leányok népi és faji származását nem vizsgálták. A válogatásnál egyedül a leány szépsége volt az irányadó. A zsidó leány a nem zsidótól testileg semmiben sem különbözött.
Márdokeus tanácsa nagy megfontoltságra vall, amikor azt ajánlotta, hogy Eszter ne beszéljen zsidó voltáról. Eszter esélyei származása következtében talán már kezdettől hátrányosabbak, ha kitudódik, hogy egy idegen, legyőzött és fogságba hurcolt és más vallási beállítottságú nép sarja.
Márdokeus nem tagadta zsidó voltát. Lehet, hogy ezt már ruházata is elárulta. Talán az, hogy állandóan valamilyen fejfedőt hordott, amint azt ma a rabbiknál és a hithű zsidóknál is látjuk. A 3. fejezet elején nyíltan színt is vall, amikor Hámán előtt nem borul le. Ezt azzal indokolja, hogy a zsidó csak az ő Istenét imádja, és csak Isten előtt borul le. A történések majd arra is rámutatnak, hogy a háttérben ezt maga Isten rendezte így. Eszter pedig segítségére lehetett népének, mikor azok életét veszély fenyegette.
Hégai, a király embere, Esztert megkülönböztető módon „fogadta kegyébe, és sietett neki szépítőszereket adni és kiadni az ő részét és 7 leányt, akit neki a király házából kellett kiszemelnie, és vitte őt és az ő szolgálóleányait az asszonyok legjobb házába.”
Hégai jóindulatát valószínűleg lénye kisugárzásával nyerte el Eszter, ezért felőle megkülönböztető módon gondoskodott. A királyi udvartartáshoz tartozó rabszolgaleányok közül hetet kizárólag Eszter szolgálatára rendelt.
Az új életmód Eszter számára gyökeres változást jelentett. Eddig dolgoznia kellett, de legalábbis a maga dolgaival törődnie. Most megpihenhetett, és ha bármire szüksége volt, csak intenie kellett, és a leányok minden kívánságát teljesítették.
De Hégai a leányoknak még sok szépítőszert is adott. Eszter számára pedig a ház legjobb helyiségeit utalta ki.
Az előkészítés egy teljes évig tartott. Nagy gondot fordítottak arra, hogy a leányok külső megjelenése minden elképzelhető kívánságnak megfeleljen.
A következő két vers közli, hogy a leányokat egyenként vezették a király elé. Díszül olyan ruházatot és ékszert választhattak, amely szerintük szépségüket még inkább emelte. A leányt este kísérték át a király házához, ahol a király udvaroncai vették gondjukba, és az ágyasházba kísérték.
Reggel pedig, miután a király elbocsátotta, egy másik házba került. Ebben egy másik udvarmester tevékenykedett, aki a király „hálótársainak”, vagyis ágyasainak felügyelője volt. Itt azokkal élt együtt, akik a királlyal egy éjszakát már eltöltöttek. Ott kellett várnia arra, hogy a király név szerint hívassa. Ha a király nem kívánta meg újra, más férfivel soha többé nem kerülhetett kapcsolatba.
Mikor letelt az esztendő, mely alatt Esztert előkészítették, a 2. fejezetben ezt olvassuk: „Mikor azért eljött az ideje Eszternek… hogy bemenne a királyhoz, nem kívánt mást, mint amit Hégai, a király udvarmestere, az asszonyok őrzője mondott neki, és kedves volt Eszter mindenki szeme előtt, aki látta.”
Ahasvérus eddig még nem talált az eléje vezetett leányok közül egyet sem alkalmasnak királynéul. Az előző versekből tudjuk, hogy erre, a leányok egész életére oly jelentős eseményre mindegyik úgy készülhetett fel, amint azt legjobbnak találta. Vagyis ruházat, ékszer, hajviselet és minden egyéb dísz tekintetében azt választhatta, amit kívánt, amiktől remélte, hogy általuk a király tetszését elnyerheti. De a háttérben még egy másik gondolat is állt: Az, amit a leányok magukra vettek, az övék maradt, még ha a király többé nem is hívatta őket. Ezért ki-ki arra törekedett, hogy ilyképpen egy kis vagyont gyűjtsön össze.
De Eszterről azt olvassuk, hogy ő erre nem gondolt, semmilyen igényt nem támasztott, hanem mindent Hégaira bízott. Hégai ilyet még nem tapasztalt. Ezért olvassuk, hogy „kedves volt mindenki szeme előtt”. Eszter nem tartotta szebbnek magát a többinél, de kapzsi sem volt. Nem törekedett a maga meggazdagodására. De ami még fontosabb, Eszter hiú sem volt. Nem akart kirívóan feldíszített lenni. Ezért hagyta Hégaira az elkerülhetetlenül szükséges kellékek kiválasztását. Ez megteszi. Több nem kell.
Eszter szívét talán egészen más gondolatok és érzések is irányították. Hogy később mi vár reá, ha Ahasvérus király választása reá esne, nem sejthette. De Eszter bízott Istenben. Ha az Úr az ő életét erre az útra terelte, akkor a továbbiak is az ő kezében vannak. Talán ez a szavakban ki nem mondott, de szerénységében megnyilvánuló belső beállítottsága tette őt újra Hégai és mindenki más szeme előtt kedvessé.
Eszter tehát – a 16. vers szerint – a király házába külső egyszerűségben, de belső, szívbeli gazdagságban ment be.
A 16. vers így hangzik: „És a király Esztert minden asszonynál inkább szerette, és minden leánynál nagyobb kedvet és kegyelmet nyert őelőtte, és tette a királyi koronát az ő fejére és királynévá tette Vásti helyett.”
Eszter „kegyelmet nyert előtte” azt jelentette, hogy a királyt a többi, számára előkészített leány már nem érdekelte. Eszternél szebbet, okosabbat és kedvesebbet nem találhat. Az itt használt kifejezés Ahasvérus királyi méltóságának gyakorlását szemlélteti: Határozott! Vette a koronát és Eszter fejére helyezte. Ezzel Eszter felesége és királynéja lett.
Javasolt projekt: Vásti és Eszter
Javasolt színező: Eszter
Javasolt aranymondás:
1Péter 3:3-4