2. Márdokeus - Hámán
A zsidó Márdokeus – Az agágita Hámán – A kiirtási rendelet
Márdokeus „gondviselője volt Eszternek, mert sem atyja, sem anyja nem volt… és Márdokeus leánya gyanánt magához fogadta.” Hogy Márdokeusnak volt-e felesége és gyermeke, arról nem értesülünk. De az egész könyvön átvonul ez a szerető atyai gondoskodás, amelyben Márdokeus az elárvult Esztert részesítette. Ha Eszter jellemében jól fejlődött, akkor ezt szívének hajlamain kívül kétségtelenül nevelőatyja gondviselésének is köszönhette.
Márdokeus e gyámi felelősségét nagyon komolyan vette. Amikor Eszter a király jövendő feleségeinek jelöltjei közé került és a „király házába”, helyesebben a királyi palotának a szüzek számára rendelt szárnyába költözött, akkor ő a 11. vers szerint: „mindennap járt az asszonyok házának pitvara előtt, hogy tudakozódjék Eszter hogyléte felől és hogy mi történik vele”. Márdokeus gondolhatta volna azt is, hogy most, amikor Eszter a király szolgáinak a felügyelete alá került, az ő gyámi feladata befejeződött.
De nem ezt látjuk. A „király házába”, ahová Eszter került, férfi nem léphetett be. Márdokeus a kapu közelében tartózkodott és beszédbe elegyedett az őrökkel. Idővel már jól ismerték, és megtudták, hogy Eszterhez rokoni kapcsolat fűzi. Minthogy az őrökkel barátságos volt, kapott Eszter felől híreket. Ne feledjük, hogy a herélteket, mint nyomorékká tetteket nemcsak a nők, hanem a férfiak is megvetették. Nem így Márdokeus, s e barátságos viselkedésének köszönhette, hogy Eszterrel érintkezésben maradhatott.
Akkoriban a faji és a fajon belül a családi összetartás, különösen a zsidók közt nagyon fejlett volt. Mint Isten választott népe, a zsidóság a mózesi törvény alatt állt. Habár a törvényt az idegenben nem lehetett minden részletében megtartani, az egymásért való felelősség gondolata első helyen állt. Összetartottak, segítették egymást, az elhagyott, a magára maradt befogadása számukra természetes volt. Márdokeus Eszter befogadásával az Isten által előírt feladatát teljesítette. De az, hogy ezt olyan körülmények közt is megtette, amikor az egyházi és vallási szervezet ezt nem ellenőrizte, az ő belső, szívbeli nemességét tanúsítja.
A 2,9. versből ezt látjuk: „Márdokeus a király kapujában ült.” Amikor a király Esztert királynévá emelte, ennek örömére nagy ünnepséget rendezett, akkor „ajándékokat is osztogatott”, mégpedig királyi módon. Az ajándékok közé tartozhatott, hogy sokan, különösen Susán lakói közül, kitüntetésben részesültek. Minthogy Márdokeus előkelő, királyi családból származott és így „udvarképes” volt, a király udvartartásába is felvették. Lehet, hogy ez Ahasvérus valamelyik udvaronca ajánlatára történt, de az is elképzelhető, hogy a király Esztert is megkérdezte, javasolna-e valakit kitüntetésre. Akárhogy is történt, az bizonyos, hogy Márdokeus most már nemcsak a kapun kívül álldogált, hanem „a kapuban ült”. A „kapuban ülni” pedig azt jelentette, hogy ott tartózkodhatott, ahol a palota bejáratán belül a nyilvános kihallgatásokat és ítélkezéseket tartották. Ha a királynak egy megbízható emberre volt szüksége, „a kapuban ülő” kiválasztottak egyike azonnal rendelkezésére állhatott.
Most a 21. versből idézünk: „Azokban a napokban… megharagudott Bigtán és Téres, a király két udvarmestere, a kapu őrei, és azon voltak, hogy rávetik magukat Ahasvérus királyra. Tudtára esett a dolog Márdokeusnak és megmondta Eszter királynénak, és Eszter elmondta a királynak, Márdokeus nevében. És megvizsgálták a dolgot és úgy találták, és mind a kettőt fára akasztották. És megírattak a krónikák könyvében a király előtt.”
Hogy a két udvarmester miért szövetkezett a király meggyilkolására, nem tudjuk. De tervezgetésüket Márdokeus akaratlanul kihallgatta. Ezt azután az egyik udvarmester által Eszter tudomására hozatta, aki pedig elmondta a királynak. Az ügyet kivizsgálták, Márdokeus jelentését igaznak találták, és a két összeesküvőt halálra ítélték és kivégezték.
Ezt az eseményt a király fontosnak tartotta, és megparancsolta, hogy országa történetének könyvébe jegyezzék fel. Márdokeus a pogány király, Ahasvérus iránt is hűséges volt. Mivel a király kitüntette a bizalmával, az így nyert bizalom hűséges magatartásra kötelezte. Hogy ez a hűség mire fog vezetni, azt ekkor még nem sejthette. De az Eszter könyvében leírtak bizonyítják, hogy ennek az eseménynek Márdokeusra, Eszterre és az egész zsidóságra sorsdöntő következménye lett.
A 3,1–2-ben ezt olvassuk: „Ezután pedig nagy méltóságra emelte Ahasvérus király Hámánt, a Hammedáta fiát, az agágitát, és felmagasztalta őt és feljebb helyezte székét minden fejedelemnél, akik vele voltak. És a király minden szolgái, akik a király kapujában voltak, térdet hajtottak és leborultak Hámán előtt, mert úgy parancsolta meg nekik a király. De Márdokeus nem hajtott térdet és nem borult le”.
Ki volt ez a Hámán? Nem tudjuk, hogy ősei mikor és mi úton kerültek Susánba, de kétségtelen, hogy Hámán gazdag és tekintélyes emberré emelkedett, akinek sikerült a király kegyét mindjobban megnyernie. Apránként a király közvetlen szolgálatát ellátó 7 udvarmester sorába került, és most meg arról értesülünk, hogy a király őt a többi 6 fölé emelte. Sőt, méltóságát még azzal a rendelkezéssel is emelte, hogy Hámán előtt mindenkinek térdet kellett hajtania. Ez azt jelentette, hogy a király a helyettesévé tette, és királynak járó tiszteletadást írt elő a számára.
Érdekes megfigyelni, hogy mindig találunk olyanokat, akik nem kiváló képességeik révén jutnak tekintélyhez, hanem azért, mert ügyesen tudnak forgolódni. Aki nem jó emberismerő, az ilyeneknek könnyen „bedől”. Hámánnak az volt a szerencséje, hogy a király nem ismerte fel az ő valódi lényét.
Azt is olvastuk, hogy Hámán agágita, vagyis Amálek nemzetségéből való volt. 2Mózes 17,8 verse így szól: „Eljött pedig Amálek és hadakozott Izráel ellen.” Izráel népét, még mielőtt a Hóreb hegyéhez ért volna, ahol a tízparancsolatot kapta, az amálekiták népe minden ok nélkül megtámadta. Izráel harcosait Józsué vezette. De a harc lefolyását szemlélve úgy tűnik, mintha az amálekiták mögött egy sátáni hatalom lappangott volna, amelyik Izráel népe megrontására, megsemmisítésére tört. Csak Mózes imája hozott győzelmet. Mózes szavait éppen Amálek szívének gonoszsága váltotta ki: „Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre.”
Az Amálek és Izráel közti feszültség hátterében még valami más is lappang: Isten Izráel népét a nemzetek sokaságából kiemelte, hogy az emberiség megváltására irányuló gondolatai, parancsai és jövendölései hordozójává tegye. A Megváltó, aki az emberiség bukása miatti kárt jóváteszi, és aki az Isten és az ember közti megromlott viszonyt helyreállítja: test szerint Izráel népéből származik. Ez volt Isten terve.
Ha a Sátánnak nem lett volna szándékában Isten ellen törni és az ember javára történő terveit megakadályozni, akkor Amálek békében hagyta volna Izráelt. Ahhoz, hogy a Sátán akadályozza Isten terveinek valóra váltását, készséges eszközre volt szüksége. Ezt találta meg az amálekitákban. Ez az oka a végletekig menő, elkeseredett küzdelemnek Izráel és Amálek között.
Mózesnek Istenhez emelt karjai döntötték el ezt a harcot imában. Ekkor az ő népe győzelméért és megmaradásáért maga Isten küzdött. De ameddig Isten Izráellel való terveit véghez nem viszi, ez a harc – részben a látható, részben a láthatatlan világban – állandóan folytatódik.
Az amálekiták Ézsau leszármazottai, tehát Edomiták voltak, akik azóta, hogy Ézsau és Jákób egymással szemben álltak, állandóan Izráel, vagyis Jákób ellenségei voltak. Istennek az amálekiták iránti türelme egyszer véget ért. 1Sámuel 15. szerint Saul király Sámuel által azt a parancsot kapta az Úrtól, hogy egész Amáleket irtsa ki. Saul a hadjáratot győzelmesen megvívta, de a kiirtási parancsot csak részben hajtotta végre. Agágot, a királyt megkímélte.
Nagyon kegyetlenül hangzik, de Isten parancsának és ítéletének végrehajtása volt, amikor Sámuel a foglyul ejtett királyt maga elé rendelte és saját kezűleg felkoncolta. Úgy látszik, az ítéletet a királyi család más tagjai is elkerülték, mert Hámán ennek az Agág királynak a családjából származott.
Ézsau és Jákób ellenségeskedése újra feléled Hámánban és Márdokeusban. Hámán csak a maga előmenetelére törekedett, és amint láttuk, igen sokra is vitte. Most egy olyan emberbe ütközött, aki őt nem volt hajlandó istenként tisztelni. Amikor rájött, hogy Márdokeus zsidó, egyszerre a lelke tudatalatti mélységeiből az amálekiták zsidógyűlölete újra fellángolt. Hámán ettől fogva minden erejével arra törekedett, hogy ezt az embert, de ha lehet, egész népét is kipusztítsa.
Az amálekiták és Izráel közti ellenségeskedés még az Egyiptomból való kivonulás idején kezdődött. Ez az ellentét a Sátán Isten elleni harcából ered. Úgy látszik, az Ézsau és Jákób közti viszály az utódokban nemzedékről nemzedékre tovább él.
Izráelnek, éppen különleges elhívatása folytán több az ellensége. Így pl. az arabok, Ismáel leszármazottai. Izráel elleni gyűlöletük napjainkig sem csökkent.
Eszter könyve 3,2 verséből idézünk: „És a király minden szolgái, akik a király kapujában voltak, térdet hajtottak és leborultak Hámán előtt, mert úgy parancsolta meg nekik a király, de Márdokeus nem hajtott térdet és nem borult le. Mondták azért a király szolgái,… Márdokeusnak: Miért szeged meg a király parancsát?… Mikor pedig… nem hallgatott rájuk, feljelentették Hámánnak, hogy lássák, megállnak-e Márdokeus dolgai, mert azt jelentette nekik, hogy ő zsidó”.
Hámán élvezte a király által nyert kitüntetést, mely előírta, hogy előtte úgy boruljanak le, mintha maga a király jelenne meg. A pogány udvaroncok részére ez nem jelentett nehézséget. A keleti népek még ma is könnyen hajolnak meg az előkelők előtt. Azután meg előnyösnek látszott a kevélykedő Hámán jóindulatát elnyerni, és ezért nemcsak meghajoltak, de le is borultak.
A felettes előtt féltérdre ereszkedni és így köszönteni, akkoriban a mindennapi udvariassághoz tartozott. Ettől Márdokeus sem zárkózott el. De Hámán előtt le is kellett borulni! Ez pedig már imádatnak számított. Már Dániel könyvéből tudjuk, hogy az akkori királyok istenekként imádtatták magukat. Sőt, Nabukodonozor még azt is követelte, hogy a szobra előtt mindenki boruljon le, mint az ő istenségének bálványa előtt. Ez vezetett azután arra, hogy a parancsot nem teljesítő három zsidó férfit a tüzes kemencébe vetették.
Márdokeus hajlandó volt Hámánnak minden tiszteletet megadni, ami embert megillet, de istenként imádni nem! Márdokeus ismerte a tízparancsolatot: „Én az Úr vagyok, a te Istened… Ne legyenek neked idegen isteneid… Ne imádd és ne tiszteld azokat.” Ez vonatkozott minden embercsinálta bálványképre, de emberre is. Márdokeus udvaronctársainak nyíltan megvallotta, hogy ezt azért nem teheti, mert ő zsidó, akinek ezt a hite nem engedi meg.
Hogy udvaronctársai értesültek-e már Márdokeus zsidó léte felől, nem tudjuk. Lehetséges, hogy zsidó származását igyekezett eltitkolni, ahogyan Eszternek is ezt tanácsolta. Ha Susánban nem is élt sok zsidó, mégis ismeretes lehetett, hogy ők minden más néptől különböznek. Különösen az, hogy nagy többségük a vallását komolyan veszi. Most, amikor Márdokeusnak olyasmit kellett volna tennie, ami a hitével nem egyeztethető össze, kertelés nélkül megvallja, hogy zsidó. Vállalja mindazt, ami ebből következik.
Ma a különféle keresztyén gyülekezetek állami elismerés alatt állnak. Ennek ellenére, ha a hívő emberek valamit nem tesznek, amit mindenki más tesz, vagy valamit megtesznek, amit más nem tesz meg, ez feltűnik. Így például észreveszik, ha valaki nem káromkodik, nem mond trágárságot, vagy étkezés előtt, ha csak egy pillanatra is, fejet hajt, mert az ételért hálát ad. Annak, hogy valaki színt vall, következményei is lehetnek. Egyesek jobban megbecsülik – esetleg csak titokban. Mások talán ártani fognak, ahol lehet.
Márdokeus esetében ezt látjuk. Egyesek ismételten intették, hogy Hámán ellenszenvét ne vonja magára. Mások ezt jó alkalomnak tekintették, hogy Hámánnál beárulják. Nemcsak azt mondták róla, hogy nem borul le előtte, hanem hogy ezt azért nem teszi, mert zsidó. E pillanattól kezdve már nemcsak Hámán és Márdokeus, hanem a zsidókat üldöző amálekiták és Isten választott népe, a zsidóság állnak egymással szemben.
Eszter könyve 3,5–6: „És látván Hámán, hogy Márdokeus térdet nem hajt és nem borul le előtte, megtelt Hámán haraggal. De kevés volt előtte, hogy csakis Márdokeusra magára vesse rá kezét – mert megmondták neki Márdokeus nemzetségét –, ezért igyekezett Hámán elveszteni minden zsidót, aki Ahasvérus egész országában volt, a Márdokeus nemzetét.”
Miután Márdokeus rosszindulatú udvaronctársai jelentették Hámánnak, hogy ez a zsidó nem hajt térdet előtte, ezentúl Hámán a királyi palotába menet gondosan megfigyelte, hogy Márdokeus a neki járó tiszteletadást valóban meg meri-e tagadni. Márdokeus ugyan meghajolt, de nem borult le. Hámán haragra lobbant. Először azért, mert ebben tekintélye megsértését látta. A király által számára kötelezően előírt és rangjának megfelelő köszöntést nem kapta meg. A feljelentők tehát igazat mondtak.
De sokkal fontosabb a második ok: Márdokeus zsidó! – A szívében egyszerre lángra lobbant a bosszúállás szikrája. Hámán nem elégszik meg azzal, hogy Márdokeust felelősségre vonja, elítélteti, talán ki is végezteti.
Nem elég, ha csak a tettes, Márdokeus részesül büntetésben, hanem egész rokonságát, sőt egész nemzetségét, tehát az egész zsidóságot egyszer és mindenkorra ki akarja irtani.
Ha nincsenek zsidók, nem születhet meg a Messiás, az emberiség nem békülhet meg Istennel. Hámán terve végeredményben az egész emberi faj kárhozatára vezetett volna.
Ha Eszter könyvének a szent Írások közt helye van, akkor ez a következőkért van: Benne lesz nyilvánvaló, hogy a szellemvilágban, a láthatatlan háttérben hogyan dúl az az elkeseredett harc, amely már az Éden kertjében kezdődött. „Az ellenségeskedés a kígyó és az asszony magva között.” A kígyó állandóan arra törekszik, hogy az „asszony magva” – most még csak Izráel népének – „a sarkát mardossa”. De vagy ötszáz év múlva, amikor Betlehemben megszületik a „gyermek”, annak is az életére fog törni.
Amióta Isten Ábrahámban egy embert és Izráel népében egy nemzetet elhívott és kiválasztott, ez a harc sohasem szünetelt. És még ma is, az „Elvégeztetett!” elhangzása után is változatlan hevességgel folytatódik. Csakhogy most két párhuzamos vágányon halad. Az egyik a zsidóság, mellyel Isten végső célját még nem érte el, és ezért az ő választott népe – mert a zsidó még a Golgota után is választott nép maradt – még mindig üldöztetések alatt áll.
A másik vonal az újszövetségi népé, a Gyülekezeté. A Sátánnak a Gyülekezet elleni sorozatos támadása meg-megújul. Ha a Sátánnak sikerül egy hívőt elhallgattatni, akár megfélemlítés, akár vértanúság által, akkor a bizonyságtevők száma eggyel csökken.
Minden sátáni támadás célja ugyanaz, akár a zsidóság, akár a hívők ellen irányul: hogy az Isten szeretetéből fakadó és az emberiség megváltását célzó szándékot elgáncsolja.
Akár zsidók, akár hívők vagyunk, tudomásul kell vennünk, hogy mindannyiunkra ugyanaz a teher nehezedik. Átmeneti jó, kellemes és támadásoktól mentes idők ne tévesszenek meg. Aki Isten ó- vagy újszövetségi választottai közé tartozik, annak számolnia kell a támadásokkal.
De térjünk vissza Márdokeushoz. Ellene és egész népe ellen halálos támadás volt készülőben, csak azért, mert zsidók voltak és mert Isten parancsolataihoz tartották magukat.
De Eszter könyve nemcsak azt tárja fel, miként igyekszik a Sátán Isten népét kipusztítani, hanem azt is, hogy Isten milyen csodálatos módon intézi minden egyes ember, de minden egyes nép sorsát is úgy, hogy végül is az ő isteni szándéka valósuljon meg. Így tervezte el, amikor Esztert szépséggel ruházta fel, hogy ezáltal a király számára egybegyűjtött leányok közé kerüljön és hogy amikor Eszter királyné lesz, általa kivezető út nyílhasson meg, amikor – emberileg szólva – már semmilyen menekvési lehetőség nincs.
Eszter könyvéből Isten mindenhatósága lesz világos. Ha úgy is tűnik, hogy a Sátánnak nagy a hatalma, ez csak azért van, mert Isten az övéit nagy szorongattatások által tudja magával újra olyan szoros és zavartalan kapcsolatba és közösségbe hozni, hogy azután az Ő közbelépésében nyilvánvalóvá legyen, hogy nem az emberi ravaszság és tudás, hanem az Úr meg nem érdemelt kegyelme áll az események mögött.
Hámán minden zsidót ki akart irtani. Az volt a terve, hogy Ahasvérussal egy olyan rendeletet adat ki, amely ennek az egész népnek a megsemmisítésére vezet.
De Hámán babonás volt. Aki nem hisz egy olyan Istenben, aki az egész emberiség, de minden egyes ember felett is szerető gondviseléssel őrködik, hanem bálványokat imád, melyekről tudja, hogy tehetetlenek, bizonytalanná lesz. Tervei, szándékai keresztülvitelére támaszpontokat, mankókat keres. Az ókori népek királyai udvartartásában csak úgy nyüzsögtek a papok, a csillagjósok, a sorsvetők és a jósok. Ezek a hozzájuk fordulók kérdéseire igyekeztek kielégítő vagy megnyugtató választ találni a csillagok állása, az áldozatok füstje, a madarak röpte segítségével.
Ebből látjuk, hogy az ember, noha hatalmát és önállóságát hangoztatja, alapjában véve teli van félelemmel. Ez ma is így van! Ahhoz túl büszke az ember ma is, hogy Isten előtt meghajoljon és magát az ő kegyelmére bízza. Ezt a gőgje nem engedi. Inkább kártyavetőhöz megy, vizsgáltatja a keze vonalait, a csillagok járása szerinti jó és rossz napokat igyekszik megtudni és egyéb babonákba kapaszkodik.
Az Istentől megvont bizalmát ezeknek a silány pótlékoknak adja. Szegény emberiség, mely a hegyi patak friss vize helyett poshadt, fertőzött mocsárból iszik!
Hámán is babonás volt, a zsidók kiirtására egy kedvező napot akart választani. Rossz nap választása által nem akarta veszélyeztetni a tervét. Jósokhoz fordult. Eszter könyve 3,7. versében ezt olvassuk: „Az első hónapban, ez a Nisán hónapja, Ahasvérus királyságának 12. évében Purt, azaz sorsot vetettek Hámán előtt, napról napra és hónapról hónapra, a 12-ig, ez az Adár hónapja.”
Eszerint minden napra külön-külön megtudakoltatta, hogy az a nap alkalmas-e vagy sem terve véghezvitelére. Ez a „pur”, vagyis sorsvetés általában így történt: Egy fadarab vagy egy csont egyik oldala „igent”, a másik meg „nemet” jelentett. A sorsvetés előtt feltették a kívánt kérdést.
A felelet napról napra, hónapról hónapra következetesen „nem” volt. Csak amikor már majd az egész évet végigsorsolták, tehát már több mint háromszáz napot, az Adár hónapban, a 12. hónap 13-ára végre „igent” jelzett a sorsvetés. Hámán a hosszúra nyúlt jövendőmondás végén tudomásul vehette, hogy gonosz terve végrehajtására ez a sikeres nap. A kedvező nap előzetes, jóslás általi megállapítása azért volt fontos, hogy Hámán a királynak alkalmas napot is javasolhasson a zsidók kiirtására.
Ez Ahasvérus uralkodásának 12. évében történt. A 2,16-ból pedig tudjuk, hogy Eszter Ahasvérus országlásának 7. évében lépett a király elé. Tehát a királynéi koronát már öt éve hordta. Öt év hosszú idő, ez alatt sok minden történhetett. Hámán az uralkodó kegyeibe mindjobban behízeleghette magát, míg végül a király után a birodalom első emberévé emelkedett. Márdokeus a király kapujában töltött évek alatt mind több udvarnoktársával jutott kapcsolatba. Egyesek megszerették, mások megutálták.
De a legfontosabb, hogy Eszter ez öt év alatt lényének valódi értékét férjével és királyával mindjobban megismertette. Ha kettőjük közt csak testi kapcsolat lett volna, Eszter közbelépésének a sikere csak egy hajszálon függött volna. De a későbbiekből látni fogjuk, hogy Ahasvérus király Esztert nemcsak szerette, hanem igen sokra is becsülte. És ez nem elsősorban Eszter szépségének, hanem belső, szívbeli és értelmi gazdagságának az eredménye.
Van még egy érdekessége ennek a résznek: Miért kellett a sorsot, a „pur”-t olyan sokszor dobni? Mert a gonosz, démoni szándékba maga Isten nyúlt bele. Ahhoz ugyanis, hogy a zsidók kiirtásának a tervét még meg lehessen akadályozni, idő, több hónapi idő kellett. Ezt a „sorsot” tehát Isten vetette így, hogy az ellenintézkedések alapos megfontolására és végrehajtására elegendő idő álljon majd rendelkezésre.
Isten nevét ugyan nem olvassuk ebben a könyvben, de „módszerét” itt is láthatjuk. Isten módszere nem abban áll, hogy valamilyen nehézség fellépését eleve kikapcsolja, hanem abban, hogy a próbák által az emberekben a jó vagy a rossz nyilvánvalóvá váljék. Isten végül úgy lép közbe, hogy mindenben az ő akarata valósul meg. Ez a mi egyéni életünkre is érvényes.
Hámán tehát készülődött a döntő csapásra. Minthogy a király kegyeltjeként sokat tartózkodott az uralkodó közelében, olyan pillanatra várt, amikor Ahasvérus megfelelő hangulatban volt, hogy az ő előterjesztését meghallgassa. Eszter könyve 3,8. verse szerint ezt mondta: „Van egy nép elszórva és elkülönítve a népek közt, országod minden tartományában, és az ő törvényei különböznek minden nemzetségtől és a király törvényeit nem teljesítik. A királynak bizony nem illik így hagyni őket.”
Amit Hámán a zsidóságról mondott, egy pont kivételével megfelelt a valóságnak. A zsidóság a perzsa birodalom minden tartományában található volt, amit a történelmi feljegyzések is igazolnak. Ez a nép „elkülönítve” él, vagyis a többi néppel érintkezik, de nem keveredik. Azt is megtudjuk, hogy az ő törvényeik minden más néptől különböznek.
Amint a keresztyén hit erkölcsi és vallási alapelvei minden más vallásétól sok lényeges pontban eltérnek, úgy az akkori zsidók is a pogány népekétől különböző hitbeli meggyőződést követtek. Ezek legfontosabbja az volt, hogy csak egy Isten van, és rajta kívül nem szabad mást imádni. Az ókori királyok pedig istenként tiszteltették magukat. Ez az, amit Hámán elferdítve mondott, mintha a zsidók a király törvényeit egyáltalában nem tartanák meg. A törvény megszegése a zsidó számára csak akkor vált elkerülhetetlenné, ha a mózesi törvény másképpen rendelkezett. Ez az eset állt fenn, amikor Márdokeus nem volt hajlandó Hámánnak az egy Istennek kijáró tiszteletadást megadni. Jogilag: a magasabb rendű törvény az alacsonyabb rendűt hatályon kívül helyezi.
Hámán végül arra hivatkozik, hogy a zsidók magatartása a király tekintélyét állandóan sérti és a 9. versben hozzáfűzi: „Ha a királynak tetszik, írja meg, hogy ők elveszítessenek, és én 10 ezer talentum ezüstöt méretek a hivatalnokok kezeibe, hogy a király kincsestárába vigyék.” Egyszóval a király a birodalmában élő összes zsidók kiirtását rendelje el. Hámán pedig a királynak ezért a hozzájárulásáért 10 ezer talentum ezüstöt hajlandó adni.
E régi időkben már vertek ugyan pénzérméket, de a nagy összegeket még súlyban mérték. Egy talentum 60 kiló súlyt jelentett. 10 ezer talentum tehát 600 ezer kiló ezüst volt. Ha egy vasúti teherkocsit átlagosan 10 ezer kilóval raknak meg, akkor a felkínált összeg elszállításához 60 kocsi lett volna szükséges. Hámán itt kétségtelenül nagyzolt. Számított Ahasvérus kapzsiságára. De ez nem következett be. A 10. versből kivonatosan idézünk:
„Akkor lehúzta a király az ő gyűrűjét a maga kezéről és adta… Hámánnak… és mondta… Az ezüst a tiéd legyen és a nép is, hogy azt cselekedjél vele, ami neked tetszik. Előhívattak a király írnokai… és megírták úgy, amint Hámán parancsolta… és megpecsételtetett a király gyűrűjével… hogy kipusztítsák, megöljék és megsemmisítsék mind a zsidókat… ifjúktól a vénig, gyermeket és asszonyokat egy napon, a 12. hónap 13. napján, és hogy javaikat elragadják… A futárok kimentek… és a törvény Susán várában is kiadatott.”
Ahasvérus gyűrűjét Hámánnak adta. Ebbe volt vésve a királyi pecsét. Minden irat, amelyen ez a pecsét volt, úgy számított, mintha azt maga a király fogalmazta volna meg. A király Hámán iránti korlátlan bizalmának, de egyben felületességének is jele, hogy a rendelet szövege nem érdekelte. Különben is a birodalom békéje és fennállása fontosabb, mint egy jelentéktelen népi kisebbség! A birodalom érdeke az első, s ha ezt veszélyeztetik a zsidók, cselekedjék Hámán belátása szerint – gondolta a király.
Hámán tehát kiadhatta a kedve szerinti utasítást: minden zsidót ki kell irtani, javaikat el kell kobozni. Ezt a rendeletet a szokott módon a futárok minden nemzetiségnek kézbesítették.
Idézzük a 15. verset: „És a törvény Susán várában is kiadatott, a király pedig és Hámán leültek, hogy igyanak, de Susán városa felháborodott.” Mint akik munkájukat jól végezték, Ahasvérus és Hámán a királyi termek egyikében iszogat. Megelégedettek!
„De Susán városa felháborodott.” A nép, a sokféle nemzethez tartozó nép nem értette a rendeletet. Sokuknak közömbösek voltak a zsidók, egyesek szerették, mások gyűlölték őket. De nem is annyira a zsidók sorsa érdekelte most őket. A rendelet félelmet keltett bennük. Igaz, most a zsidók kiirtásáról van szó – de ki tudja, mikor kerül rájuk a sor?! Egyszerre bizonytalanná vált minden!
Javasolt színező: Eszter
Javasolt aranymondás:
Példabeszédek 1:10