5. A zsidók szabadulása - Purim
A perzsa törvények – Új rendelet – Adár hónap 13-a
Hámán kivégzésével a zsidók élete még nem volt biztosítva. Ezen az sem változtatott, amiről a 8,1–2. verse szól: „Azon a napon adta Ahasvérus király Eszter királynénak Hámánnak, a zsidók ellenségének házát, és Márdokeus bement a király elé, mert elmondta Eszter, hogy micsodája ő neki. Lehúzta azért a király az ő gyűrűjét, amelyet Hámántól elvett, és adta azt Márdokeusnak. Eszter pedig Márdokeust tette Hámán házának fejévé.”
Itt arról értesülünk, hogy a király Hámán gonoszságát olyan súlyosnak ítélte, hogy a „házát”, vagyis minden vagyonát elkobozta. Eszternek mintegy „fájdalomdíjul” odaadta. Úgy látszik azonban, hogy erre Eszter nem tartott igényt. Továbbá e vagyon felügyeletét ő maga úgysem gyakorolhatta volna. Ezért ezt a tevékenységet Márdokeusra bízta.
Most, hogy a király és mindenki más előtt Eszter zsidó volta ismeretessé lett, semmi akadálya sem volt már annak, hogy a király megtudja, hogy Márdokeus az ő gyámja. Elmondhatta, hogy elárvulása után Márdokeus őt, még mint gyermeket gondjaiba fogadta és felnevelte. Márdokeus az összeesküvés leleplezése által már úgyis a király kegyében állt, hiszen tiszteletadásban részesítette. Ezért csak örült, amikor megtudta, hogy e hűséges udvarmestere és az ő szeretett királynéja rokonok. Ez a Márdokeus iránti kegyét, jóindulatát és bizalmát csak megerősítette. A pecsétgyűrűjét, amely a király nevében való intézkedésekre adott felhatalmazást, és amelyet az utóbbi időben Hámán hordott, most új helyettesének, Márdokeusnak adta. Ez Márdokeus részére előléptetést jelentett. Ezért olvastuk, hogy „Márdokeus bement a király elé”. De ezzel nem oldódott meg a legsúlyosabb kérdés, mert a zsidóság ellen kibocsátott rendelet érvényben volt.
„És tovább szólt Eszter a király előtt és leborult annak lábaihoz, és sírt és könyörgött, hogy semmisítse meg az agági Hámán gonoszságát és tervét, amelyet kigondolt a zsidók ellen. A király kinyújtotta Eszterre az arany pálcát, és Eszter felkelt és megállt a király előtt. És mondta: Ha a királynak tetszik és ha kegyet találtam előtte, és ha helyes a dolog a király előtt és én kedves vagyok a szemei előtt: Írassék meg, hogy vonassanak vissza az agági Hámánnak, Hammedáta fiának terveiről szóló levelek, amelyeket írt, hogy elveszítsék a zsidóságot, akik a király minden tartományában vannak. Mert hogyan tudnám nézni azt a nyomorúságot, mely érné az én nemzetségemet, és hogyan tudnám nézni az én atyámfiainak veszedelmét.”
Eszter tehát Ahasvérus színe elé másodszor is bemerészkedik. Bizonnyal jóval nyugodtabb szívvel, mint első alkalommal. Nemcsak azért, mert a legutóbbi hívatlan megjelenésekor a királynál kegyelmet talált, hanem mert az elmúlt napok eseményei meggyőzték, hogy a király szereti és megbecsüli.
De figyeljük meg, hogy Eszter az udvari előírásokhoz mindezek ellenére mégis szigorúan ragaszkodott, és a királynak kijáró tiszteletadást nem mulasztotta el. De a korábbi megjelenésével ellentétben: „Eszter a király előtt annak lábaihoz borult, sírt és könyörgött”. A maga életét most nem említette. Úgy látszik, hogy a király már Hámán elítéltetésekor közölte vele, hogy az ő életét semmilyen veszély nem fenyegeti.
De nemzetsége megmentéséért még nagyobb odaadással könyörög, mint amikor korábban a maga életét kérte. Eszter az események hatása alatt lelkiekben fejlődött, növekedett, erősödött.
Eddigi sikerei nem tették elbizakodottá, ellenkezőleg: nem szégyelli magát a király lába elé vetni, sem az udvaroncok jelenlétében sírni és könyörögni. Itt Mózesre hasonlít, aki Izráel népének bűneiért ismételten Isten elé lépett, hogy számukra kegyelemért könyörögjön.
Eszter könyörgésére a király válaszát a 7. és 8. versek közlik: „Mondta pedig Ahasvérus király Eszter királynénak és a zsidó Márdokeusnak: Íme Hámán házát Eszternek adtam és őt felakasztották a fára azért, mert a zsidókra bocsátotta kezét.”
„Ti pedig írjatok a zsidóknak, amint tetszik néktek, a király nevében és pecsételjétek meg a király gyűrűjével, mert az írás, amely a király nevében van írva és a királynak gyűrűjével van megpecsételve, vissza nem vonható”. A király szavaiból két tény lesz világossá. Egyrészt, hogy a király a zsidók megmentését kívánja, másrészt meg, hogy az érvényesen kibocsátott törvényt visszavonni, megváltoztatni vagy semmissé nyilvánítani nem lehet.
A törvények visszavonhatatlanságát nem Ahasvérus vezette be. A médek birodalma közel 200 évvel előbb jutott hatalomra, és a törvények megmásíthatatlansága már Dárius király uralkodása alatt is bevezetett előírás volt.
A kiadott rendelkezés akármilyen gonosz és igazságtalan is volt, hatályban maradt. A vérontás megakadályozásának egyetlen módja az lehetett, ha egy új rendeletet adnak ki.
Ahasvérus Eszternek és Márdokeusnak ezért adott engedélyt egy ilyen ellentörvény megszerkesztésére.
A király válaszában a következő szavak fontosak és a továbbiak szempontjából döntőek: „Ti pedig írjatok a zsidóknak, amint tetszik néktek, a király nevében”. Vagyis ne csak a helytartóknak, a hatalmat képviselőknek, hanem maguknak a zsidóknak. Ahasvérus válasza a mai köznyelven úgy hangzana: „Abból, hogy Hámánt kivégeztettem, mert a zsidóság kipusztítására tört, és abból, hogy az ő javait Eszternek juttattam, láthatjátok, hogy a zsidók pártján állok. Most azután rátok bízom, hogy olyan rendeletet szerkesszetek, amely a korábbinak a hatását feloldja.”
A feladat nem volt könnyű. A zsidók megölését nem lehetett megtiltani. Ahasvérus csak annyit tehetett, hogy egy új törvény kiadását engedélyezte.
Hogy Márdokeus teljhatalommal járhasson el, a királyi pecsétgyűrűt is neki adta át. E munkálatok kezdetét a 8,9. vers eleje közli: „Hívattattak azért a király írnokai azonnal, a 3. hónapban (ez a Siván hónap), annak 23. napján.” Hámán az 1., vagyis a Nisán hónapban vettetett sorsot a rendelet kibocsátásakor.
Két hónap telt el azóta, hogy a rendeletet Susánban közhírré tették. Ha meggondoljuk, hogy Susán a birodalom egyes távol eső tartományaitól légvonalban 2000 kilométerre feküdt, akkor megértjük, hogy ezt a kéthavi késedelmet csak azonnali és sürgős intézkedésekkel lehetett jóvátenni.
Elsősorban az okozta a nehézséget, hogy egy olyan rendeletet kellett kitervezni, amely a zsidóságot úgy védi meg, hogy az előző törvényt nem változtatja meg. Márdokeus ezért a „jog- és törvénytudó bölcseket” is meghallgatta. Az új törvény szövegét, melyet a médek és perzsák jogelvei szerint fogalmaztak meg, a 11. és 12. versek tartalmazzák:
„A király megengedte a zsidóknak, akik bármely városban vannak, hogy egybegyűljenek és keljenek fel életükért, és hogy kipusztítsák, megöljék és megsemmisítsék minden népnek és tartománynak seregét, amely őket nyomorgatná, kicsinyeket és nőket és hogy javaikat elragadják. Egy napon Ahasvérus király minden tartományában, 13. napján a 12. hónapnak (ez az Adár hónapja)”. Ennek az új törvénynek a lényege az, hogy a zsidóságnak biztosítja a fegyverrel való védekezés jogát. Ezt jelenti, hogy „keljenek fel életükért”.
De ezt az önvédelmi harcot csak egy napon engedi meg a törvény, mégpedig ugyanazon a napon, amelyen Hámán törvénye a zsidók megölését rendelte el. A rendelet minden további részletében a korábbi rendelet szövegét vette át. Abban is a „kipusztítsák, megöljék és megsemmisítsék” kifejezéseket találjuk.
Feltehető volt, hogy a zsidókat kiirtani szándékozók e célból csoportosulni fognak, a zsidóknak is engedélyezte a törvény, hogy védekezésük céljából csoportosuljanak. Hámán az asszonyok és gyermekek megölését is elrendelte, valamint hogy a megölt zsidók „javait elragadják”, ugyanezt az új törvény értelmében a zsidók is megtehették. A zsidók tehát nem kaptak sem más, sem több jogot, csak ugyanazt, amit ellenségeiknek Hámán rendelete megadott.
Márdokeus rendelete a védekezést, megtorlást csak egy napra és csak „ellenségeikkel” szemben engedélyezte.
Miután a szöveg elkészült, szétküldése és kihirdetése is sok munkát igényelt. Az erre vonatkozó tevékenység részleteit Eszter könyve 8,9. verséből kivonatosan idézzük:
„Hívattattak azért a király írnokai azonnal… és megírták úgy, amiként Márdokeus parancsolta a zsidóknak és a fejedelmeknek, a kormányzóknak és a tartományok fejeinek Indiától fogva Szerecsenországig, 127 tartományba, minden tartománynak annak írása szerint és minden nemzetségnek az ő nyelvén, és a zsidóknak az ő írásuk és az ő nyelvük szerint.”
Ahasvérus írnokainak tehát egyszerre rengeteg és sürgős dolguk akadt. Ezt az új parancsot is minden tartományba nemcsak a helytartóknak, hanem minden ott lakó népnek is a maga nyelvén és a maga „írása” szerint lefordítva és megírva kellett eljuttatni. Az „írása szerint” azt jelentette, hogy olyan betűkkel, mint amilyeneket az a nép használt. Tehát a görögöknek görög betűkkel, a zsidóknak héber betűkkel. A perzsa birodalomban ügyeltek arra, hogy a rendeleteket úgy hirdessék ki, hogy arról a birodalom minden érdekelt polgára tudomást szerezzen.
A Hámán által szétküldött rendelettől az volt eltérő, hogy ezt „a zsidóknak az ő írásuk és nyelvük szerint” is megküldték. Eszter és Márdokeus fontosnak találták, hogy az új rendeletről elsősorban a zsidók szerezzenek tudomást, hogy idejében csoportosulhassanak és a védelemre alkalmassá tegyék házaikat. A legfontosabb az volt, hogy fegyvereket is beszerezhettek.
Tovább idézünk: „És megírta Ahasvérus király nevében, és megpecsételte a király gyűrűjével. És küldte a leveleket lovas futárok által, akik lovagolnak a királyi ménes gyors paripáin… A futárok a királyi gyors paripákon kimentek sietve és sürgősen a király parancsolata szerint, és kiadatott a törvény Susán várában is.” Ami ebben az ismertetésben meglep, az az ismételt és nagy sietséget jelölő jelzők használata: „Lovas futárok által, akik lovagolnak a királyi ménes gyors paripáin.” „A futárok.. kimentek sietve, sürgősen.”
A sürgős kiértesítés azt a célt szolgálta, hogy a zsidóknak legyen idejük fegyverek beszerzésére és védekezésük megszervezésére. Erre céloz a 13. versnek a következő része: „...hogy a zsidók készen legyenek azon a napon.”
Talán érdemes megemlíteni, hogy Szerecsenország határán, vagyis Egyiptom legdélibb részén állomásozó egyik helyőrség zsidókból állt. Tehát a zsidókat Hámán fellépéséig olyan megbízhatóaknak tartották, hogy még határőri szolgálatra is igénybe vették.
Az új rendelet értelmében tehát a zsidók védekezhettek bármilyen ellenséges indulatú személlyel szemben. De a „tartományok seregei” ellen is. Ha pl. egy tartományi helytartó a csapataival akarta volna kipusztítani a zsidókat, az ellen is joguk volt védekezni.
A 16. versből idézünk: „A zsidóknak világosság támadt, öröm, vigasság és tisztesség. És minden tartományba és minden városba, ahová a király szava és rendelete eljutott, öröme és vigalma lett a zsidóknak, lakoma és ünnep.”
Milyen másképpen hangzanak ezek a szavak, mint a 4,3. verse: „És minden egyes tartományban, ahová a király parancsa és törvénye eljutott, nagy gyásza volt a zsidóságnak, böjt és siralom és jajgatás, zsák és hamu volt terítve sokak alá.”
Ezek a szavak a zsidóság kétségbeesését írják le. A zsidók „siralma” nem csupán önsajnálkozás volt, hanem Istenhez való kiáltás, könyörgés és imádkozás. Vagyis ki-ki a maga módja, ismerete és lehetősége szerint Isten segítségét kérte. Ezért a böjtölés, a gyászruha, a por és a hamu. Úgy vélték – és nem alaptalanul –, ha az Úrhoz fordulnak, nagyobb az esélyük a meghallgatásra, a megmenekülésre.
Egyszerre lehullott a zsidók nagy lelki terhe. Védekezhettek, mégpedig a Seregek Urának oltalma alatt. Nem csoda, ha félredobták a zsákruhát, ha lemosták a port meg a hamut, és orcáikat újra olajjal kenték be, ha megint jó ételekhez ültek le lakmározni és bor mellett vigadoztak. A sötét éjszaka elmúlt és a reménység felderengett.
De megváltozott a zsidók iránti általános közhangulat is. Ezt jelenti a „tisztesség” kifejezés. Amíg az elmúlt hetek folyamán mindenki megvethette és kerülhette őket, ez az állapot megszűnt. A kifejezetten zsidógyűlölők kivételével a többiek ismét mertek barátkozni a zsidókkal:
Sőt, a 17. vers még egy meglepő hírt közöl: „Sokan a föld népei közül zsidókká lettek, mert a zsidóktól való félelem szállotta meg őket.” Úgy látták, hogy Ahasvérus birodalmában ezentúl előnyt jelenthet, ha valaki zsidó.
Idézünk Eszter könyve 9. fejezete elejéről: „A 12. hónapban azért (ez az Adár hónap), annak 13. napján, amikor eljött az ideje a király szavának és végzésének, hogy akkor teljesíttessék, azon a napon, amelyen a zsidók ellenségei remélték, hogy hatalmat vesznek rajtuk, ellenkezőleg fordult, mert maguk a zsidók vettek hatalmat azokon, akik őket gyűlölték. Egybegyűltek a zsidók a városokban, Ahasvérus király minden tartományában, hogy rávessék kezüket azokra, akik vesztüket keresték.”
Akiket a Biblia gyűjtőnévvel „a zsidók ellenségeinek” nevez, amikor Hámán rendelete hozzájuk ért, örültek, hogy végre büntetlenül a zsidókra törhetnek. A zsidóknak a védekezésre nem volt joguk.
Amikor azután Adár hónapjának 13-ára virradt, akkor a zsidók egybesereglettek, és fegyverrel a kezükben várták ellenségeik támadását. A zsidók és „ellenségeik” összecsapásáról nem értesülünk, de a 2. versnek az a kifejezése, hogy „rávessék kezüket azokra, akik vesztüket keresték”, arra utal, hogy senki sem mert a zsidókra törni. A zsidók támadták meg azokat, akikről tudták, hogy a kiirtásukra készülnek.
A 3. és 5. versekből: „És a tartományok minden feje, fejedelmek, kormányzók és a király hivatalnokai magasztalták a zsidókat, mert Márdokeustól való félelem szállott reájuk… És leverték a zsidók minden ellenségeiket fegyverrel, megölve és megsemmisítve azokat, és akaratuk szerint cselekedtek gyűlölőikkel.”
A 3. vers arra utal, hogy az egyes tartományok vezetésével megbízottak a hámáni rendelet vétele után azt tervezték, hogy a zsidók kiirtásában segédkezni fognak. A rendelkezésükre álló őrségeket és csapatokat szolgálatba állítják, hiszen a rendelkezés Ahasvérus király nevében jött, és ennek kötelességük eleget tenni.
De a második rendelet ezt a helyzetet megváltoztatta. Az egész birodalomban ismeretessé lett, hogy Ahasvérus király Hámánt éppen a zsidók elleni rendelet kiadása miatt akasztatta fel. Kitudódott, hogy Eszter, a királyné zsidó származású, és hogy gyámja, a zsidó Márdokeus a király kegyében áll, mert a király ellen tervezett összeesküvést felderítette. Emiatt a király nagy megtiszteltetésben részesítette. Az új rendelet megszerkesztését is, mely a zsidóknak a védekezést megengedte, reá bízta.
Ily hírek vétele után egy kormányzó sem akarta sem az életét, sem az állását kockáztatni azzal, hogy olyasmit tegyen, ami a zsidók ártalmára lehetne.
Idézzük Eszter könyve 9,2. versét, mely az Adár hónap 13-án történt események egy igen lényeges részletét ismerteti: „Egybegyűltek a zsidók városaikban… és senki sem állhatott meg előttük, mert miattuk való félelem szállott minden népre.”
Ez a jel Isten választott népét már Ábrahám ideje óta kíséri. 5Mózes 28 fejezetében ezt így ígéri meg az Úr: „Az Úr megszalasztja előtted a te ellenségeidet, akik reád támadnak… és a földnek minden népe… fél tőled.” Izráel népének lesznek ellenségei, ezek ellene is törnek, de ha a nép Isten parancsolataihoz tartja magát, akkor vele és érte Isten fog hadakozni. Ő intézi majd úgy, hogy Izráel ellensége megszaladjon, a támadókat minden bátorságuk cserben hagyja. Izráel történetében ez valósággá lett, éspedig először Jákób életében. 1Mózes 34-ben olvassuk, hogy Jákób fiai Sikem város lakóit lemészárolták, mert a fejedelem fia nővérüket, Dinát megbecstelenítette. Amikor Isten parancsot adott, hogy Béthelbe vonuljanak, a 35,5 versében ezt olvassuk: „De Istennek rettegése volt a körülöttük való városokon, és nem üldözték Jákób fiait.”
2Mózes 15. fejezete Mózes Istent dicsérő énekét tartalmazza. Ebből, a 13. versből idézünk: „Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet… Meghallják ezt a népek és megrendülnek… Filisztea lakóit reszketés fogja el. Akkor megháborodnak Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés szállja meg, elcsügged a Kánaán egész lakossága, félelem és aggodalom lepi meg őket.”
2Mózes 23,23 versből így szól az Úr: „Ellensége leszek a te ellenségednek, és szorongatója a te szorongatóidnak, mert az én angyalom előtted megy… Az én rettegésemet bocsátom el előtted… és minden ellenségedet elfuttatom előtted.” Ez az isteni védelem akkor lesz Izráel része, ha az Úr parancsolatait megtartja. Ez teljesedett be akkor is, amikor Hesbon földjén kellett átvonulniuk, de ezt Szikon, a király nem engedte meg. Ekkor Isten 5Mózes 2,25 szerint így szólt: „Féljenek és rettegjenek tőled az egész ég alatt!” Erről szól 5Mózes 11,11 verse is: „Nem állhat meg senki előtted. Ezt műveli az Úr, a ti Istenetek, hogy féljenek és rettegjenek titeket.” Amikor a két kém Jerikóba érkezett és Ráhábnál szállást talált, nekik – Józsué 2,9 verse szerint – ezt mondta: „Tudom, hogy az Úr nektek adta ezt a földet, és hogy megszállt minket a félelem miattatok és hogy e földnek minden lakosa megolvad előttetek… és megolvadt a mi szívünk és nem támad többé bátorság senkiben.” Amikor Jerikó falai leomlottak és Izráel népe a városba rontott, Jerikó lakosságának a karja mintegy megbénult, amikor a berontó zsidóságot meglátták, képtelenek lettek a védekezésre. Ezt nem a zsidóság bátor rohama, hanem az Úr, az ő Istenük hatalmas karja művelte.
Ugyanez történt Izráel fiaival és ellenségeikkel Ahasvérus király egész birodalmában, az Adár hónap 13-án is. Az „Úr félelme szállott minden népre.” Ami akkor történt, ugyancsak nem a jól szervezett előkészület sikere volt. Itt is az Úr lépett közbe, ezért nem tudott a zsidóknak senki sem ellenállni. Mert az Úr előtt mindenki kezéből kihull a kard!
Eszter 9,5: „Leverték a zsidók minden ellenségeiket fegyverrel, megölvén és megsemmisítvén azokat, és akaratuk szerint cselekedtek gyűlölőikkel.” A következő versekből megtudjuk, hogy „Susán várában megöltek és megsemmisítettek a zsidók 500 férfit. Köztük Hámánnak 10 fiát, de a zsákmányra nem tették rá kezüket.” A leöltek számát itt és a következő versekben felkerekítve olvassuk. A „férfit” azt jelenti, hogy a családtagok, vagyis a nők és a gyermekek még hozzászámítandók. Így a megöltek közel 4000-en lehettek.
A Susánban leöltek között Hámán 10 fia név szerint fel van sorolva. Kétségtelen, hogy apjuk nagyravágyó terveiben örömmel osztoztak. Hámán felesége, Zéres pedig szintén támogatta férje gonosz terveit, ő tanácsolta, hogy előre készíttesse el Hámán a bitófát Márdokeus számára, hogy a második lakomára „vígan” mehessen. Aki ilyen lelkületű, nem számíthat irgalomra.
Még vissza kell térnünk a 10. versre: „…de a zsákmányra nem tették rá a kezüket.” Habár a királyi rendelet ezt a jogot megadta nekik, ellenségeik javaihoz nem nyúltak. Csak azokat akarták megbüntetni, akik az életüket veszélyeztették, nyerészkedni nem akartak.
Az egész hadjárat Isten megbízásából történt. Csakúgy, mint annak idején, amikor Kánaánt megszállták, akkor is Isten rendeletét hajtották végre, mikor az ott lakókat kipusztították. Most is felsőbb parancsra cselekedtek. Akik fegyvereik áldozatai lettek, azokat Isten ítélte halálra. Hogy mi okból? Ez egyedül Isten ügye, de annyi bizonyos, hogy Isten mind a zsidót, mind a nem zsidót igazságos mértékkel ítéli.
Isten igen türelmes még azokkal szemben is, akik ellene vétkeznek. Minden egyes embernek, családnak vagy népnek egy általunk nem ismert, de igen hosszú türelmi időt ad. Vár, hátha megváltoznak, hátha mégis felismerik, hogy mik a mulasztásaik, és hogy ezért Istennel és sokszor az emberekkel szemben is mit kellene jóvá tenniük. De azután ez az isteni hosszútűrés véget ér, és akkor ezzel a pillanattal minden kegyelmi lehetőség lezárul.
Vegyünk egy példát Dávid életéből. Emlékszünk, hogy fia, Absolon fellázadt atyja ellen. Izráel népe közül sokan Absolon mellé álltak. A harc folyamán a pártütők közül sokan, maga Absolon is, halálukat lelték. Amikor Dávid Jeruzsálembe visszatért, nagylelkűségében a pártütőket nem büntette meg. Egyesek személyesen bocsánatot kértek, de arról nem hallottunk, hogy a király előtt a többség is megalázkodott volna.
Évek múlva azután Dávid népszámlálást rendelt el, ezzel Isten haragját hívta ki maga ellen. Ennek történetét 2Sámuel 24. fejezete ismerteti. Isten Dávidnak Gád próféta által megengedte, hogy három büntetés közül válasszon. Dávid azt felelte: „Inkább az Úr kezébe essünk, mert nagy az ő irgalma és ne essem ember kezébe.” Erre Isten egy napon döghalál által 70.000 férfit ölt meg. Kik voltak ezek? Talán Isten akkor büntette meg mindazokat, akik „az Isten felkentje”, Dávid király ellen annak előtte felemelték a kezüket.
Így történhetett ez azok esetében is, akik a zsidók ellenségei voltak Ahasvérus alattvalói közül, és akiknek Hámán rendelete kapóra jött, hogy a gyűlölt zsidókat büntetlenül megölhetik és a vagyonukat is elvehetik. Izráel Isten választott népe, és jaj annak, aki ellene támad! Az Ahasvérus birodalmában élő és a zsidókat gyűlölő személyek kegyelmi ideje az Adár hónapban járt le. Hogy a zsidók csak Isten ítéletvégrehajtói voltak, abból is kitűnik, hogy ők nem szenvedtek veszteséget. Az Isten által nekik juttatott megőrző védelem a legnagyobb bizonyíték amellett, hogy nem kegyetlenségből koncolták fel ellenségeiket.
A 9,16 verse arról tájékoztat, hogy: „A többi zsidók is, akik a király tartományaiban voltak, összegyűltek és feltámadtak életükért, és békében maradtak ellenségeiktől. Megöltek pedig gyűlölőikből 75 000-et, de a zsákmányra nem tették rá kezüket.”
Ha ezt a 75 000 számot a birodalom 127 tartománya közt osztjuk el, akkor ez tartományonként 600 ellenséges férfi és azok hozzátartozói halálát jelentette. Ez a szám is mutatja, hogy a zsidók nem folytattak irtóhadjáratot, csak azokat ölték meg, akik ellenségeik voltak és vesztükre törtek. Susán várában más volt a helyzet. Ehhez a 11. verstől idézünk:
„Azon a napon megtudta a király a Susán várában megöltek számát. És mondta a király Eszter királynénak: Susán várában megöltek a zsidók és megsemmisítettek 500 férfit és Hámán 10 fiát… Mi a kívánságod? És megadatik neked. És mi még a te kérésed? És meglesz. És mondta Eszter: Ha a királynak tetszik, engedje meg holnap is a zsidóknak, akik Susánban laknak, hogy cselekedjenek a mai parancsolat szerint, és Hámán 10 fiát akasszák fel a fára. És szólt a király, hogy úgy tegyenek. És kiadatott a parancs Susánban és Hámán 10 fiát felakasztották. És összegyűltek a zsidók, akik Susánban voltak, Adár havának 14. napján és megöltek Susánban 300 férfiút és a zsákmányra nem tették rá a kezüket.”
E versekből arra következtethetünk, hogy Ahasvérus a jelentések nyomán azt gondolhatta, hogy Susánban az Adár hó 13-án kevés személyt öltek meg. Ezért kérdezi Esztertől, hogy meg van-e elégedve, vagy van még valamilyen kívánsága? Meglepő, hogy Eszter, aki hajlandó volt az életét kockáztatni, most azt kéri, hogy a hadjáratot másnap is folytathassák, azaz 14-én. Hámán 10 fiának a felakasztása elrettentésül szolgált, azokat már az előző nap megölték.
De hogy a király Eszter kérésének eleget tett, arra vall, hogy ő is helyesnek ítélte, és kibocsátotta a rendeletet, hogy a hadjáratot másnap is folytathassák a zsidók ellenségeik ellen. Hogy ez a második napi megtorlás csak azokra vonatkozott, akiket az előző napon nem tudtak elérni, legjobban abból látszik, hogy 14-én jóval kisebb volt az áldozatok száma, mint az előző napon. Ekkor 300-an haltak meg, míg az előző nap 500-an. Valószínűleg kevés volt Susánban a fegyverfogható férfi, viszont Hámán áskálódása miatt a zsidók ellenségei itt jóval többen voltak, mint más városokban. Eszter pedig fontosnak tartotta, hogy a fővárosban biztonságosan élhessenek atyjafiai, ezért kérhette a királytól ezt a második napot.
„És megnyugodtak a 14. napon, és tették azt vigalom és öröm napjává. De a zsidók, akik Susánban voltak… megnyugodtak a 15. napon és ezt tették vigalom és öröm napjává… és ünneppé, amelyen ajándékokat küldözgettek egymásnak.” Az, hogy békességre jutottak, örömre adott okot. Nem az ellenségeik vesztén örültek, hanem a maguk biztonságának örvendeztek. Ezért küldözgettek egymásnak ajándékokat.
Márdokeus, a törvényhozó – A Purim akkor és ma – Márdokeus és Eszter
Isten akarata szerint az egész zsidóságnak Palesztinában kellett volna laknia, ott egységes országot alkotniuk. Az isteni megőrzésre csak az „Ígéret földjének” határain belül számíthattak, feltéve, ha az Úr parancsait megtartják.
A zsidóság engedetlensége vezetett az ország kettészakadására, majd 100 évvel az Eszter könyvében leírt események előtt Jeruzsálem bevételére és a júdabeli zsidóság nagy részének Babilonba hurcolására. Az északi ország, Izráel törzseit közel 150 évvel korábban Asszíria hódította meg és szórta szét. A zsidók Egyiptommal is több ízben szövetkeztek az asszírok és babilóniaiak hatalomra jutása idején. Nabukodonozor király Jeruzsálem elleni hadjáratakor sokan Egyiptomba menekültek. A zsidóság szinte kizárólag azokon az ázsiai és afrikai területeken élt, amelyek Ahasvérus uralma alatt álltak.
Nyugatra csak Nagy Sándor uralkodása alatt és a Római birodalom terjeszkedése idején vándoroltak el. A Perzsa birodalom bukásáig, tehát Círus uralkodása után még több mint 100 évig perzsa uralom alatt volt Palesztina.
Ezeket ismerve, el tudjuk gondolni, hogy Hámán kiirtási terve milyen eredményre vezetett volna. Ha szándéka sikerül, néhány Európába költözött zsidó kivételével az egész választott nép kipusztult volna. Azok is, akik Józsua és Zorobábel vezetése alatt hazatértek Jeruzsálembe, a templom újjáépítésére. Hámán tervének sátáni ihletettségét az bizonyítja, hogy ha megvalósul, Izráel népe elvész. Ez teszi érthetővé, hogy miért tulajdonított Márdokeus olyan nagy fontosságot annak, hogy erre a megmenekülésre emlékezzék a nép.
A 9,20 versből ezt olvassuk: „És megírta Márdokeus e dolgokat és leveleket küldött minden zsidónak, aki Ahasvérus király minden tartományában közel és távolt élt. Meghagyva nekik, hogy tartsák meg az Adár hónap 14. napját, annak 15. napját évről évre, mint olyan napokat, amelyeken megnyugodtak a zsidók ellenségeiktől, és mint olyan hónapot, amelyben keserűségük örömre és siralmuk ünnepre fordult. Tartsák meg azokat vigalom és öröm napjaiul, és küldjenek ajándékokat egymásnak és adományokat a szegényeknek. Elfogadták a zsidók, hogy megcselekszik, amit kezdettek és amit Márdokeus írt nekik.”
Márdokeus levele csak a zsidóságnak küldetett szét, zsidó nyelven. Elrendeli, hogy ennek, az egész népre olyan döntő fontosságú eseménynek az emlékét „évről évre” üljék meg.
Ez az ünnep a népi összetartást is szolgálja. Ez azért jelentős, mert a zsidóság akkor is, mint ma, szétszórtan élt. Az idegen népek közti élet veszélyeket rejt magában. A szokások, az erkölcs mindenütt más. Ha alkalmazkodnak a környezethez, nem tűnnek fel, nem szúrnak szemet, nem számítanak idegennek. Nem zaklatják, nem üldözik őket. Csakhogy ennek az alkalmazkodásnak az a veszélye, hogy a zsidók a nemzetek tengerében elmerülnek.
Pedig Istennek más a terve. Népét elkülönítve akarja látni, mert az Ő törvényeit, ígéreteit és jövendöléseit csak az Ő választott népének adta. Ezt a kincset őrizni és az utódoknak továbbadni a zsidóság egyik fontos feladata volt. A másik az az elhívás, hogy a zsidó nép közül kell test szerint a világ Megváltójának születnie. Erre pedig a nemzetek közt elmerült, felszívódott zsidóság nem lett volna alkalmas.
Hogy a purim ünnep jelentőségét megérthessük, a zsidó ünnepek eredetét és jelentését kell látnunk, és más népek ünnepeivel összehasonlítanunk.
A zsidók ünnepeit nem emberek, hatóságok vagy szervezetek rendelték el, hanem maga Isten. 3Mózes 23 fejezete így kezdődik: „Szólt az Úr Mózesnek mondván: Izráel fiainak mondd meg az Úrnak (vagyis az Úr által) elrendelt ünnepeket.” Ez hét ünnep: az év elején a húsvéti bárány ünnepe, majd a kovásztalan kenyereké és a zsengéké, valamint később a „hetek ünnepe”. Az év második felében az újév, az engesztelés napja és a sátoros ünnep.
Ezek közül az első kettő a múltra, az Egyiptomból való kivonulásra emlékeztet. De mind a hét ünnepnek volt (és van) a jövőre utaló prófétai jelentése is, amit akkor, amikor ezeket Isten elrendelte, még senki sem tudott megérteni. A Messiás megszületése és a megváltás révén, amit a Bárány áldozata biztosított, az első négy ünnep prófétai része beteljesült, de a másik három ünnep a jövőben valósul meg. Megvalósulásuk időpontját még nem tudjuk.
A purim ünnep elrendeléséig a zsidóság számára csak a páska, vagyis a húsvéti bárány elfogyasztásának napja és a kovásztalan kenyerek ünnepe volt történeti emlékű. Egy szenvedésekkel és nyomorgattatással teli időszak végére emlékeztetett. Jákób fiai, akik az egyiptomi tartózkodás évszázadai alatt egy családból több mint félmillió férfit számláló nemzetté szaporodtak, a kivonulásukkal a szolgaságukat vetették le, és tudatosan Isten vezetése alá helyezték magukat.
A páska a nemzeti, népi önállóság kezdetére, a purim pedig arra utalt, hogy a zsidóság, ha szétszóratásban is, de életképes népként megmaradhatott. A kipusztíttatás veszedelme elmúlt. Hogy a zsidóság számára a Hámán által kiadott kiirtási parancs megakadályozása mit jelentett, ma nehéz elképzelni. Nem ok nélkül olvastuk, hogy „senki sem állhatott meg előttük, mert félelem szállott minden népre”.
Az Egyiptomból való kivonuláskor is Isten lépett közbe. 2Mózes 14. fejezetében ezt olvassuk: „Mózes pedig mondta a népnek: Ne féljetek, megálljatok és nézzétek az Úrnak szabadítását.” Mindkét – a választott nép életben maradását jelentő – eseménykor maga az Úr Isten lépett közbe és adott szabadítást.
A purim napjának eseményeire való évenkénti megemlékezést ez az isteni közbelépés teszi indokolttá.
A zsidó naptár a nisán hónappal kezdődik, mely a tavaszi napéjfordulót követő első telihold napjához igazodik, akárcsak a mi húsvétunk. Ez most márciusban vagy áprilisban van. A 12., az adár hónapja az ezt közvetlenül megelőző hónap volt. A purim ünnepe tehát a hold állása szerint vagy februárban vagy márciusban van. Az előírás szerint a purimot az adár hónap 14-én és 15-én ülték meg, és ma is ekkor tartják a zsidók szerte, a világon.
Eszter 9,26-ból kivonatosan idézünk: „Annak okáért elnevezték a napokat purimnak… Elhatározták és elfogadták a zsidók mind magukra, mind ivadékaikra és mindazokra, akik hozzájuk csatlakoztak, örök időkre, hogy megtartják e két napot, írásuk és határozatuk szerint, minden esztendőben. És ezen napok emlékezetben lesznek és megülik azokat nemzedékről nemzedékre, családról családra, tartományról tartományra és városról városra. És ezek a purim napjai el nem múlnak a zsidók közt… Írt pedig Eszter királyné, az Abihail leánya és a zsidó Márdokeus egész hatalommal, hogy megerősítsék a második levelet a purimról.”
Márdokeusnak a purim ünnepét elrendelő első levelét egy második követte, amelyet Eszter királynéval kettesben írt, hogy „az első levél érvényességét egész hatalommal megerősítsék.” Lehet, hogy a papok vagy az írástudók arra hivatkoztak, hogy a zsidók ünnepeit és az azok megtartására vonatkozó előírásokat Isten a mózesi törvényben adta meg, Márdokeusnak tehát nincs joga azon változtatni. Ebben igazuk is volt. Csakhogy Márdokeus nem írt elő egy nyolcadik „egyházi” ünnepet, csak a zsidóság fennmaradására olyan fontos esemény emlékét akarta örömünnepként megörökíteni. Hogy a félreértéseket kiküszöböljék, azért küldött Márdokeus és Eszter még egy levelet.
Érdekes megfigyelni, hogy a nagytekintélyű férfi, Márdokeus egy nővel, Eszterrel együtt írta a második levelet – és ezt ki is hangsúlyozza – abban a méd-perzsa birodalomban, ahol nem is olyan régen a nő feltétlen alárendelt helyzetét a királyi rendelet újólag megerősítette. Csakhogy Eszter ezt a levelet nem mint a perzsa Ahasvérus felesége, hanem mint zsidó ember írta, ezért áll a 29. versben: „Eszter, az Abihail leánya”. A zsidó asszony helyzete pedig más volt, mint a pogányoké, szabadabb és önállóbb.
Eszter nem volt „akárki”, csak egy nő az asszonyok között. Nem azért, mert Ahasvérus királynévá tette, hanem mert Isten nagy feladatra választotta ki. Eszter neve „csillagot” jelent, és ő valóban csillagként ragyogott a zsidóság halál felé rohanó éjszakájának sötétségében. Mint csillag világított, és bátor, önmagát feláldozni kész fellépésével a zsidóság életmentője lett. Eszter a bibliai nagy asszonyok sorába tartozik, mint a hadjáratot vezető prófétanő: Debóra, vagy Hulda, a prófétaasszony, aki az egész nemzetet igazi istenfélelemre rázta fel, de Mária, az Úr Jézus anyja is ezek közé sorolható, aki hajlandó volt a világ Megváltóját mint „törvénytelen gyermeket” vállalni és megszülni.
Eszter könyvének zsidó férfi főszereplője Márdokeus. A 8,1–2 így mondja el pályafutásának kezdetét: „Márdokeus bement a király elébe, mert elmondta Eszter, kicsodája ő neki… Lehúzta azért a király az ő gyűrűjét… és adta azt Márdokeusnak.” Majd ezt mondja a király: „Írjatok a zsidóknak, amint tetszik nektek, a király nevében és pecsételjétek meg a király gyűrűjével.” Ahasvérus a felesége gyámját és hűséges, megbízható udvarmesterét teljhatalommal ruházta fel. Ezt a 8,15 verse mutatja: „Márdokeus pedig kiment a király elől kék-bíbor és fehér királyi ruhában és nagy arany koronával és bíborbársony palásttal.” Feltűnő Márdokeus ruházatának részletes leírása. Ezek a király, illetve a birodalom színei voltak. Ha Márdokeus ilyen ruházatban járt, ez azt jelentette, hogy mindenütt mint „királyi megbízottat” fogadták. De hogy ehhez még egy arany abroncsszerű homlokdíszt is hordott, az különös méltóság jele volt, csakúgy, mint a bíborbársony palást.
Ezt is olvassuk: „És Susán városa vigadott és örvendezett.” Nemcsak a zsidók, a nem-zsidók is. Hámán nem örvendett közkedveltségnek. De mint a király helyettesét, ha kelletlenül is, tisztelnie kellett mindenkinek. Úgy látszik, Márdokeus élete és cselekedetei az emberekben más érzelmeket váltottak ki. Ezért, amikor az emberek megtudták, hogy a király őt ennyire felmagasztalta, örültek a szerencséjének. A 10. fejezetben ez áll: „Márdokeus nagy méltóságának története, amellyel felmagasztalta őt a király, nincsenek-e megírva Média és Perzsia királyának évkönyvében? Mert a zsidó Márdokeus második volt Ahasvérus király után, nagy a zsidók közt és kedves az ő atyjafiai sokasága előtt, aki javát kereste népének és békességet szerzett minden ivadékának.” Szebbet, többet, jobbat alig lehet mondani valakiről, ha a Biblia szűkszavúságát figyelembe vesszük.
Márdokeus ténykedése nemcsak a zsidók javát szolgálta, az egész lakosságnak békességet biztosított. A Perzsa birodalomban szétszórtan élő zsidóságnak pedig elismert feje volt. Különben a purim ünnep megtartására vonatkozó rendelkezését nem fogadták volna meg.
A jeruzsálemi templomot röviddel azelőtt építették újra fel. A zsidóságnak csak egy kis része tért vissza Palesztinába, a többiek továbbra is szétszórtan éltek a birodalomban. Márdokeus nem volt, nem is lehetett egyházi vezető, mert nem Lévi, hanem Benjámin törzséből származott. Csak nemzeti vezető volt.
A legfontosabb: „Békességet szerzett minden ivadékának!” Az Úr Jézus szava jut eszünkbe: „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak!”
Javasolt színező: Eszter
Javasolt aranymondás:
Megőrzi ő híveinek életét, kimenti őket a bűnösök kezéből.
Zsoltárok 97:10