4. Márdokeus kitüntetése - Hámán bukása
Eszter terve – Hámán gyűlölete – Az álmatlan király – A kocka fordul
Egy görög államférfiról jegyezték fel, hogy mikor komor tekintettel a népgyűlésre tartott és barátja megkérdezte: „Mi a bajod? Talán nem tudod, hogy mit kell mondanod?” – ezt válaszolta: „Nem ott a baj – hogy mit, azt tudom, de azt latolgatom, hogyan mondjam.” Ilyképpen Eszter is, mielőtt Ahasvérus király színe elé lépett volna, nemcsak imádkozott és böjtölt, hanem afelől is tervet készített, hogy mit mondjon és mit hogyan intézzen. A következőkben azt láthatjuk, hogy Eszter nemcsak szép, de okos is volt.
Az 5,3–4. verseiben ez áll: „És mondta a király: Mi kell neked, Eszter királyné? És mi a kérésed? Ha az ország fele is, megadatik neked. És felelte Eszter: Ha a királynak tetszik, jöjjön a király és Hámán ma a lakomára, melyet neki készítettem.” Ahasvérus király Esztert nemcsak kedvesen, hanem rangjához méltóan szólította meg. Eszter ebből megtudta, hogy a király jóindulattal van iránta. Elővigyázatosságát azonban nem befolyásolta még az sem, hogy a király „az ország felét” is felkínálta.
Eszter jól tudta, hogy ez az akkori idők szokása szerinti szólásmód, melyet nem lehetett szó szerint venni. Valószínű, hogy a király körül sok udvarnok állt, és talán éppen ez indította Ahasvérust nagyzolásra. De Eszternek is nehezebb lett volna a jelenlevők előtt a kérését előterjeszteni. Azonban Eszter nemcsak Ahasvérussal akar bizalmas körben beszélni, a lakomára Hámánt is meghívja. Ez rettenetes merészség! Mindent egy lapra tett fel. Ahasvérusnak döntenie kell majd, hogy királynéja, Eszter vagy első helyettese, Hámán mellett foglal-e állást. Kettőjük közül az egyiknek vesztenie kell. Vagy Eszter marad meg, és vele együtt az egész zsidóság, vagy Hámán, az amálekita.
E párviadalt egyenlőtlen felek, egyenlőtlen fegyverekkel fogják megküzdeni. Az egyik oldalon egy minden gonoszságra hajlandó, lelkiismeretlen és könyörtelen férfi, a másik oldalon egy jólelkű, erényes, de testi erő tekintetében hátrányos helyzetű nő, aki azonban értelmileg nem áll ellenfelénél alább. A két ellenfél mögött a háttérben ugyancsak viadal folyik: Isten és ellenlábasa, a Sátán közt. Eszter Istenbe kapaszkodik, segítséget, tanácsot, vezetést vár tőle, míg Hámánt a Sátán irányítja, aki Izráel népének romlására tör.
A király Eszter meghívását elfogadta, és utasítást adott, hogy Hámánt kerítsék elő. Azzal, hogy Eszter a lakomára nemcsak Ahasvérust, hanem Hámánt is hívta, nyilvánvalóvá tette, hogy fontos ügyben kíván tárgyalni, amely Hámánt is érinti, sőt amelyben a király Hámán tanácsát is hallani szeretné.
A lakomán – a 6. vers szerint – a király borivás közben így szólt: „Mi a te kívánságod? Megadatik neked. És mi a te kérésed? Ha az ország fele is, megteszem!”
Eszter eljárásában mindvégig azt láthatjuk, hogy az udvari szokásokat nagyon jól ismerte, és ki is használta. De nem siette el a dolgát. Feltehető, hogy Ahasvérus király udvaránál is szokásos volt a jelenlevőket a lakoma alatt énekkel és tánccal szórakoztatni. Eszter úgy intézte, hogy nemcsak a király, de Hámán is jól érezze magát.
Eszter a Hámán elleni indulatain annyira tudott uralkodni, hogy Hámán nem gyanakodott, ellenkezőleg, amint látni fogjuk, még hencegett is azzal, hogy Eszter e meghívásával csak őt tisztelte meg. Eszter a legkedvezőbb időpontot akarta kivárni. Ezért így folytatja:
„Ha kegyet találtam a király színe előtt, és ha a királynak tetszik megadni kívánságomat és teljesíteni kérésemet: jöjjön el a király és Hámán a lakomára, amelyet készítek nekik, és holnap a király beszéde szerint cselekszem.” Úgy látszik, hogy a király Eszter lakomáján igen jó hangulatban volt, úgyhogy Eszter egy másnapi találkozást is mert javasolni. Vagyis: az első alkalom csak előkészületül szolgált, hogy a király iránta való érzelmét és Hámánt is megismerhesse.
Remélte, hogy a következő napra Ahasvérus is és Hámán is már minden gyanú nélkül jön el, a hangulat még közvetlenebb lesz, és neki módjában lesz kérésével a király elé járulni.
Az 5. fejezet 9. versétől kezdve Hámán cselekedeteiről értesülünk: megelégedettségéről, elbizakodottságáról, de Márdokeus iránti gyűlöletéről is. Először azt idézzük, ami Hámán fennhéjázására mutat: „És kiment Hámán azon a napon vígan és jókedvvel… elküldetett és magához hívatta barátait és Zérest, az ő feleségét. Elbeszélte nekik Hámán gazdagságának dicsőségét, fiainak sokaságát és mindazt, amivel felmagasztalta őt a király, és hogy feljebb emelte őt a fejedelmeknél és a király szolgáinál. És mondta Hámán: Nem is hívott Eszter királyné mást a királlyal a lakomára, amelyet készített, hanem csak engem, és holnapra is meghívott hozzá a királlyal.”
Úgy látszik, hogy Hámán a lakoma végeztével „vígan és jó kedvvel” tért haza. Ha valaha, akkor most gondolhatta, hogy szilárdan ül a nyeregben, a király kedvencévé lett és kellemetlen meglepetéstől nem kell tartania.
Olyasmivel is henceg, ami nincs kapcsolatban a királyhoz való viszonyával. A maga érdemének tulajdonítja, hogy felesége 10 fiat szült neki.
Ebből a dicsekvési vágyból valami mindannyiunkban lappang. Mindannyian többre tartjuk magunkat, mint amik valóban vagyunk. Ki az okosságával, ki a szépségével, ki az ügyességével, ki az erejével, ki a származásával, ki a társadalmi állásával dicsekszik. Sőt, olyan is akad, aki az erényeivel, de még az alázatosságával is henceg. Ez a sátáni vonal! – Erre vonatkozik az Úr Jézus szava, amellyel a farizeusok képmutatását megbélyegezte. Kijelentette, hogy a kérkedő a jutalmát önhatalmúlag veszi el, és így Istentől nem részesül elismerésben.
A mai ember is nehezen tudja a neki jutó javakat isteni áldásként fogadni. Ezt mondani: „Isten jóságos volt és megsegített”, olyan idegenül hangzik, mintha nem is e világból lenne. Valóban, ez a beállítottság nem ebből a világból, hanem az Úr Jézus világából való, aki: „amikor Istennek formájában volt… önmagát megüresítette.”
Az Isten nélkül élő és csak a maga képességeire építő embert Hámán személyében láthatjuk. Azt hiszi, hogy felfelé ívelő pályáját nem lehet megakadályozni. Ő olyan erős, olyan okos, hogy semmi sem állhat az útjába.
Minden eredményt a maga képességének tulajdonít. Ez felfuvalkodottá, elvakulttá és indokolatlanul magabiztossá teszi. Nem ismeri a közmondást, hogy „a bukást fennhéjázás előzi meg!”
Amikor Hámán az Eszternél töltött lakomáról diadalittasan távozott, örömébe hamarosan üröm vegyült. Ezt az 5. fejezetből tudjuk meg: „És kiment Hámán… de amint meglátta Márdokeust a király kapujában, és az fel nem kelt és nem mozdult meg előtte, megtelt Hámán haraggal Márdokeus ellen. De megtartóztatta magát Hámán és hazament.”
Miután otthonában felesége és barátai előtt kiválóságával és gazdagságával büszkélkedett, így folytatta: „De mindez semmit sem ér nekem, amíg látom a zsidó Márdokeust ülni a király kapujában. És monda neki Zéres, az ő felesége és minden barátja: Csináljunk ötven könyöknyi magas fát, és reggel mondd meg a királynak, hogy Márdokeust akasszák reá, és akkor menj a királlyal a lakomára vígan. És tetszett a dolog Hámánnak és megcsináltatta a fát.”
Megtudjuk, hogy Márdokeus ismét „a király kapujában ült”, vagyis levetette zsákruháját, megfürdött, az udvari szolgálathoz illő ruházatát öltötte fel és visszatért szokott helyére. Ezt minden valószínűség szerint a három napi böjtölés után tette, úgyhogy azon a napon, amikor Eszter a király elé szándékozott lépni, ő megint a palotában tartózkodott, hogy megfigyelhesse, mi történik, illetve azonnal értesüljön a fejleményekről.
Amikor azután Hámán a lakomáról hazafelé tartott, a „király kapujában ülők” mind felkeltek és tisztelettel köszöntötték. Csak az egy Márdokeus nem!
Hámánt elöntötte a méreg, hogy ez a megátalkodott Márdokeus minden tiszteletadást megtagad. De Hámán „megtartóztatta magát”. Vagyis nem azt tette, amit pillanatnyilag leginkább szeretett volna. Jó lett volna ráförmedni, megütni vagy őt valamilyen más módon megalázni. Hámánnak a Márdokeus elleni gyűlölete olyan fokot ért el, hogy sikerei hangoztatása mellett sem hallgathatta el, hogy ez a zsidó mennyi bosszúságot okoz neki. Annyira eltöltötte a vak düh, hogy ez meggondolatlan cselekedetre sarkallta.
A felmagasztaltatása feletti örömét tönkreteszi, ha Márdokeus csak a szeme elé is kerül. Erre felesége és barátai azt tanácsolják, hogy menjen másnap a király elé; és Márdokeus azonnali felakasztását kérje. Hogy a kivégzés végrehajtását semmi se késleltesse, legjobb, ha az akasztófát már most elkészítteti. A tervezésben annyira mentek, hogy a bitófa magasságát ötven könyöknyire javasolták. Ez közel huszonöt méternek felel meg.
Hámánnak tetszett a javaslat, és az akasztófa elkészítését és felállítását azonnal el is rendelte. Mégpedig a háza előtt, hogy élvezhesse, ha majd Márdokeust lógni látja. Hogy felesége és barátai Hámán kegyetlen lelkületével mennyire egyetértettek, bizonyítja, hogy tanácsukat így fejezték be: „Márdokeust akasszátok reá, és akkor menj a királlyal a lakomára vígan.”
A „fára való akasztásról” már Mózes könyveiből, a pusztai vándorlás idejéből értesülünk. A halálos ítéletet fegyver vagy megkövezés által hajtották végre. Azután igen súlyos bűntetteknél megalázásul, de még inkább elrettentő például a holttestet egy karóra vagy fára függesztették. De még aznap, naplemente előtt levették és eltemették. Az akasztást mint kivégzési módot nem alkalmazták. De öngyilkosságot így már Dávid korában is követtek el, és Júdásról is tudjuk, hogy felakasztotta magát. Az elevenen póznára függesztést egyes pogány népek gyakorolták.
Eszter könyvéből nem tűnik ki, hogy az elitélteket még élve, vagy már holtan függesztették a fára. A Hámán által felállíttatott huszonöt méteres fa azért volt ilyen magas, hogy sokan már jó messziről is láthassák, hogy a hatalmas Hámán a vele szembeszegülőkkel így jár el.
A 6. fejezetben ezt olvassuk: „Azon éjjel kerülte az álom a királyt, és megparancsolta, hogy hozzák elő a történések emlékkönyvét és ezek olvastattak a király előtt.” Eszter eseményekkel teli könyvében veszély és szabadulás, gonoszság és jóság, alattomosság és becsületesség, haszonlesés és hűség, fennhéjázás és alázatosság állnak egymással szemben. De azt is láthattuk, hogy a történéseket valaki a láthatatlanból irányítja.
Ez a mindeneket irányító hatalom Isten, aki szándékainak megvalósítására és az általa kívánt eredmények elérésére sokszor nagyon is tekervényes utakat választ. Ezeket mi sokszor nem értjük, fel sem tudjuk fogni. Az Eszter könyvében leírt érthetetlen események egyike az is, hogy Ahasvérus királyt azon éjjel „elkerülte az álom”. Miért? A nap szépen folyt le. Eszter váratlanul megjelent, szépségével újra elbájolta, majd lakomára hívta, amely igen jó hangulatban telt el. A fogyasztott bor is álmosítóan hatott, hát miért nem tudta a király az éjszakát átaludni?
Ez az Isten által Ahasvérusra bocsátott álmatlanság hozza azt a döntő fordulatot, mely új irányt szab a végzetesnek látszó események menetének, és az igazság diadalát eredményezi. Ez a fordulópont! – Az álmatlan király unalmában azt rendelte el, hogy birodalma évkönyvét hozzák be és abból olvassanak fel. Miért az évkönyvet, a krónikát? Azért, mert más, érdekesebb könyvek, helyesebben: tekercsek akkoriban nem léteztek. Ebből olvassanak neki, amíg elálmosodik és elalszik.
A 2. verset idézzük: „És írva találták, amint Márdokeus feljelentette Bigtánát és Térest, a király két udvarmesterét, a küszöb őreit, akik azon voltak, hogy rávetik kezüket Ahasvérus királyra!” A krónikákból felolvasottak közt ez az esemény is szerepelt. Márdokeus véletlenül meghallotta, hogy ez a két udvarnok a király ellen merényletet tervez. Ő ezt Eszteren keresztül a király tudomására hozatta. A király az ügyet alaposan kivizsgáltatta, és miután a lázadás igaznak bizonyult, a két udvarmestert halálra ítélte és kivégeztette.
Ezt az esetet annakidején „a király előtt”, vagyis Ahasvérus utasítására jegyezték fel. A krónika szövegében ennek az eseménynek leírása egyszerre megszakad. A király itt felfigyelt, mert észrevette, hogy valami még hiányzik. Az ugyanis, hogy mi történt Márdokeussal. Ezért a király a 3. versben ezt kérdezi: „Micsoda tisztességet és méltóságot adtak ezért Márdokeusnak? És a király apródjai, az ő szolgái felelték: Semmit sem juttattak neki ezért”. Annak idején mindenki megfeledkezett arról, hogy Márdokeusnak köszönet és jutalom is járna.
Miért? Erre a kérdésre emberi választ könnyű találni: hanyagság, rosszindulat vagy talán mert ezt az ügyet nem találták külön jutalmazásra érdemesnek. De figyeljük meg, hogy a király ezt éppen abban a pillanatban veszi észre, amikor Márdokeus élete már csak egy hajszálon függ! Vagyis: Annak idején a jutalmazást azért mulasztották el, hogy az most kerüljön sorra! A „miért”-re a nem emberi válasz tehát: Isten rendezte úgy, hogy éppen most terelje a király figyelmét és jóindulatát Márdokeusra. Annak idején egy jutalom keveset jelentett volna, most azonban az ő és az egész zsidóság életét jelenti. Ezért kellett Ahasvérusnak a Márdokeus hűségére éppen most emlékezni, amikor Hámán Márdokeus számára a bitót már felállíttatta. Néha úgy tűnik, mintha Isten késedelmes lenne. Pedig Isten soha el nem késik.
Mikor Ahasvérus király megtudta, hogy Márdokeus semmiféle jutalomban nem részesült, a jutalmazás kérdését meg akarta tárgyalni valakivel. Érdeklődött, hogy a főudvarmesterek, vagyis „a király udvarában ülők” közül ebben a korai órában ki van már jelen. De idézzünk tovább: „Mert Hámán jött a királyi ház külső udvarába, hogy megmondja a királynak, hogy akasztassa fel Márdokeust a fára, melyet készíttetett neki. És felelték neki a király apródjai: Íme, Hámán áll az udvarban. És mondta a király: Jöjjön be!”
Hámán csak úgy égett a vágytól, hogy a király a halálos ítéletet mielőbb kimondja és ő Márdokeust felakasztathassa. Ezért sietett már korán a palotába, hogy az udvarmesterek közül elsőnek érjen oda. Így ha a király valakit hívat, ő jelenhessen meg, és mikor a király elé lép, a királyi parancs átvételével egyidőben kérhesse Ahasvérustól a halálos ítélet kimondását is.
A 6. versben azt olvassuk: „És bement Hámán és mondta neki a király: Mit kell cselekedni azzal a férfiúval, akinek a király tisztességet kíván?” Mielőtt Hámán még egy szót is szólhatott volna, vagyis mielőtt Márdokeus felakasztását kérhette volna, a király egy kérdést tesz fel, Hámán tanácsát, javaslatát szeretné hallani. Nem tudjuk, hogy a király szándékosan, vagy csak véletlenségből nem nevezte meg azt „a férfiút”, akinek nagy megtiszteltetést akar adni. Az is lehet, hogy ez csak egy akkori szokás volt: szerettek az emberek találós kérdéseket feltenni beszéd közben.
Ez a kérdés Hámánban különös gondolatokat ébreszt, annyira, hogy jövetele célját egy pillanatra el is felejti. Agyában a lehetőségek és a tervek csak úgy zsonganak. Elsősorban azon töpreng, ki lehet az, akinek a király ilyen nagy kegyet kíván nyújtani? Amennyire emlékszik, az utolsó hetek, sőt hónapok alatt nem történt semmi rendkívüli. Senki felől nem hallott, aki valamilyen tettéért különleges jutalomra méltónak bizonyult volna.
De igen! Egyvalaki van, és ez ő maga: Hámán! – Hát nem ezt jelentette a tegnapi meghívás? Eszter, a királyné a királlyal töltendő lakomára csak őt hívta meg. A lakoma jó és sikeres hangulatát Ahasvérus bizonyára az ő magatartásának tulajdonítja. A kitüntetésre kijelölt tehát csak ő lehet. Csak ezért nem említette a király az illető nevét, akit meg akar jutalmazni.
Az önteltség rossz tanácsadónak bizonyult. Ezt fejezi ki a 6. vers vége: „Hámán pedig arra gondolt az ő szívében: Kinek akarna a király nagyobb tisztességet adni, mint énnekem!” Csak róla lehet szó! Ezt az egyszeri alkalmat alaposan ki kell használni. Azon töpreng, hogy mit javasoljon, ami szokatlan, felmagasztaló és kitüntető lenne a számára. Olyan, amely nemcsak jutalmat, hanem egyszersmind előléptetést is jelent. Hámán annyira el volt telve önmagával, annyira biztos volt abban, hogy csak róla lehet szó, hogy eszébe sem jutott megkérdezni, ki az, akit a király ki akar tüntetni.
Így válaszolt: „Hozzanak királyi ruhát, amelyben a király jár és lovat, amelyen a király szokott ülni, és amelynek fejére királyi koronát szoktak tenni. És adják azt a ruhát és lovat a király egyik legelső fejedelmének a kezébe és öltöztessék fel azt a férfiút, akinek a király tisztességet kíván, és hordozzák őt a lovon a város utcáin és kiáltsák előtte: így cselekszenek a férfiúval, akinek a király tisztességet kíván!”
Ezt a javaslatot a maga személyére szabta. Hadd tudja meg az egész város, hogy ő milyen nagy, és a király mennyire kedveli! Ha a dicsőséges körlovaglásról visszatér, akkor majd Márdokeus fejét fogja kérni, és semmi kétség, hogy a király a halálos ítéletet azonnal jóvá is hagyja.
A 6. fejezet 10. versét idézzük: „Akkor mondta a király Hámánnak: Siess, hozd elő azt a ruhát és azt a lovat, amint mondtad, és cselekedjél úgy a zsidó Márdokeussál, aki a király kapujában ül, és semmit el ne hagyj mindabból, amit szóltál.” Ekkora csalódás! Ennél hidegebb zuhany nem érhette volna Hámánt. Ő azért sietett a királyi palotába, hogy a gyűlölt Márdokeust halálra ítéltesse, és most Ahasvérus azt parancsolja, hogy a király nevében ezt a zsidót ő maga vezesse az egész városon át. Ennél borzalmasabb dolog nem történhetett volna Hámánnal.
Persze, ha sejtette volna, kit akar a király megjutalmazni, egészen mást javasolt volna. Egy díszes ruha is megtette volna. Az, hogy a ruhát a király már hordta, és a ló is a király lovai közül volt, azokban az időkben jelképes jelentőségű. A király által hordott ruha a királyi méltóság egy részének az átruházását is jelentette. A ló is a királyi hatalom jelképe volt. Ha Hámán így vonult volna át a városon, akkor az rendjén lett volna. De hogy a zsidó Márdokeust ez a megtiszteltetés érje! És ráadásul még Hámán legyen az, aki Márdokeust körbevezesse és hirdesse, hogy ezt a zsidót a király mennyire kegyébe fogadta!
Arról most már szó sem lehetett, hogy Hámán Ahasvérustól Márdokeus fejét kérje. Ezt egy későbbi alkalomra kellett halasztani, ha egyáltalában még adódik ilyen. Hámán nem tehetett mást, mint hogy, ha csikorgó fogakkal is, de meghajolt a király előtt, mert az engedelmesség megtagadása számára halált jelentett volna.
Ezért olvassuk a 11. versben: „Előhozta Hámán a ruhát és a lovat, és felöltöztette Márdokeust és lovon hordozta őt a város utcáin, és kiáltotta előtte: Így cselekszenek a férfiúval, akinek a király tisztességet kíván.” Különös látvány lehetett ez. A király helyettese, Hámán, gyalogszerrel az utca porát tapodja, és közhírré teszi, hogy a király azt, aki a lovon ül, nagy megtiszteltetésben részesíti.
Az emberek a kapukba gyűltek, és nem akartak hinni a szemüknek, amikor azt látták, hogy a nagy megtiszteltetésben részesülő: Márdokeus, a zsidó. Éspedig nem sokkal azután, hogy az összes zsidó megölését elrendelő iratot kihirdették a városban. – Ha igaz, hogy minden zsidót ki kell pusztítani, akkor miért éri, hogyan érheti Márdokeust ilyen nagy megtiszteltetés?
Erre az ellentmondásra senki sem talált feleletet, sem Márdokeus, sem Hámán, de még maga Ahasvérus sem. Csak Isten, aki a történések fonalát a kezében tartotta, tudta, hogy Márdokeus halálát csak így akadályozhatja meg, és a zsidók megmenekülése is csak így valósulhat meg.
Vajon Márdokeust milyen érzések és gondolatok tölthették el, amikor legnagyobb ellensége, Hámán, kénytelen volt a lovát vezetni és mellette a kikiáltó szerepét betölteni! Káröröm volt-e a szívében, vagy Isten iránti mély hála, hogy az Úr közbelépett? A háromnapi böjtölés után inkább az utóbbit tételezhetjük fel.
Rossz előjelek – Eszter Hámánt vádolja – Hámán veszte
A 6. fejezet 12. versét idézzük: „Márdokeus visszatért a király kapujához. Hámán pedig házába sietett, búsulva és fejét betakarva:” Amikor Hámánt megalázottan, megtörten, szégyenkezve látjuk – ezt jelentette az elfedett ábrázat –, szívünket ne töltse el a káröröm. Igaz, hogy nagyon fennhéjázóan viselkedett, és így a saját meggondolatlansága hozta rá a szégyent, de azon, hogy valakinek a sorsa – ha megérdemelten is rosszra fordul, sohase örüljünk! Inkább sajnálhatjuk, mert Hámánt csak a rajta esett gyalázat sújtotta le, de a szívén – egész belső beállítottságán – semmit sem változtatott az, ami vele történt. Pedig könnyű lett volna a körlovaglás alatt Márdokeussal beszédbe elegyedni, vele ki is békülni. De ennek a legcsekélyebb jelét sem látjuk. A királyi palota előtt, még mindig a parancs szerint, Márdokeust a lóról lesegítette, majd azt olvastuk, hogy „Márdokeus visszatért a király kapujához”, mégpedig egyedül. Ha kibékültek volna, kettesben léptek volna be a palotába.
Ezzel szemben azt olvastuk, hogy „Hámán pedig házába sietett, búsulva és fejét betakarva”. Otthon pedig, a 13. vers szerint: „Hámán elbeszélte Zéresnek, az ő feleségének és minden barátjának mindazt, ami vele történt. És mondták neki az ő bölcsei és Zéres, az ő felesége: Ha Márdokeus, aki előtt kezdtél hanyatlani, a zsidók magvából való, nem bírsz vele, hanem bizony elesel előtte.”
Hámán nem hős, csak nagyszájú. Amíg kedvez neki a szerencse, merész, goromba és kegyetlen. De mihelyt valami nem sikerül neki, ha kudarc éri, elveszti az önbizalmát, feleségének és barátainak panaszkodik és tanácsukat kéri.
Az egész ügy közel sem lett volna olyan jelentős, ha nem éppen Márdokeusról, arról a zsidóról lett volna szó, akinek már a bitófát is elkészíttette. Hámánt az nyugtalanította, hogy Ahasvérus a zsidóságot kiirtó rendelet kihirdetése után éppen egy zsidót tüntet ki. Az, hogy ez a kitüntetés az ő tanácsára, javaslatára lett olyan rendkívüli, csak tetézte a dolgot.
Hámán bizonytalanságát az idézte elő, hogy ha a király rájön arra, hogy ő az egész zsidóság kipusztítását tervezte, akkor ebből nagy bonyodalom származik, mert ez a Márdokeus a jelek szerint a királynak valamilyen igen fontos szolgálatot tehetett. Ezért kapta a nyilvános kitüntetést.
Felesége és barátai jól látják, hogy nem az a baj, hogy Ahasvérus Márdokeust kitüntette, és nem az a hiba, hogy Hámán a kitüntetés kivitelezésében szerepet kapott, hanem amiatt jóvátehetetlen Hámán cselekedete, mert Márdokeus zsidó! Zéres, a felesége ezért mondja: „ha előtte hanyatlani kezdett”, akkor vele szemben a rövidebbet húzza.
Nem sokkal előbb ő beszélte rá Hámánt, hogy Márdokeust akasztassa fel, most meg ő félemlíti meg azzal, hogy a zsidóság elleni tervei miatt ügye váratlanul nagyon rosszul áll, kegyvesztetté válhat. Ha Hámán a zsidók és Márdokeus elleni gyűlöletét le tudta volna vetni, és hibáját belátva a zsidók elleni királyi rendelet visszavonására törekszik, talán még minden békés elintézést nyerhetett volna. De nem! – A zsidók elleni olthatatlan gyűlölet megkötözi.
Mielőtt még valamilyen kivezető utat találhatott volna, a 14. vers szerint: „Eljöttek a király udvarmesterei és siettek Hámánt a lakomára vinni, melyet Eszter készített”. Hámán nem tehetett mást, mennie kellett.
Hámánnak részt kellett vennie Eszter királyné második lakomáján. Az a Hámán, akit az udvari emberek erre a lakomára kísérnek, nem hasonlított az előző napihoz. Magabiztosságában megrendült, amióta Márdokeust, a zsidót éppen neki kellett a városon körbevezetnie. Rossz előérzetét még felesége, Zéres megjegyzése is fokozta, melyben bukását jósolta meg. Úgy közeledett a palotához, mintha ítéletre, és nem megtiszteltetést jelentő lakomára vezetnék.
Ez a második lakoma az előzőhöz hasonlóan folyt le, és amikor az ételeket már elfogyasztották és a király meg Hámán megint borozgattak, Ahasvérus elérkezettnek látta az időt, hogy az előző napon Eszterhez intézett kérdését megismételje.
Megint rangjának megfelelően „Eszter királyné”-nak szólítja, és már előre, még nem is sejtve, hogy Eszter mit akar kérni, megígéri, hogy azt, akármi legyen is, teljesíteni fogja. Ezért hallottuk a király szavában, hogy „megadatik”. Eszter tehát kérelme előterjesztésében a király jóindulatával számolhatott.
Most tehát Eszteren volt a sor. Válaszát, melyet tovább már nem halogathatott, a 3. és 4. versekben olvassuk:
„Ha kegyet találtam szemeid előtt, ó király! És ha a királynak tetszik, add meg nekem életemet kívánságomra, és nemzetségemet kérésemre. Mert eladattunk én és az én nemzetségem, hogy kipusztítsanak, megöljenek és megsemmisítsenek minket. Ha csak szolgákul vagy szolgálókul adattunk volna el, akkor hallgatnék, jóllehet az ellenség nem adna kárpótlást a király veszteségéért.”
Eszter röviden, világosan és kertelés nélkül beszél. Az akkoriban szokásos és ezért el nem hagyható bevezetés után azonnal a legfontosabbal kezdi: Amaga életét kéri! Tudja, hogy ez Ahasvérusra villámcsapásként hat, mert a király még álmában sem gondolhatta, hogy felesége életét valamilyen veszély fenyegeti. De Eszter nemcsak a maga életéért könyörög, hanem a „nemzetségéért” is. Még nem nevezte meg, hogy mely néphez, illetve nemzetséghez tartozik, de ezzel a néppel kezdettől fogva azonosítja magát.
Eszter bátor kiállásához Istentől kapott erőt az imádság és böjtölés által. Kertelés nélkül kimondja, hogy Ahasvérus alattvalói közül egy nemzetséget a kiirtás veszélye fenyeget, és ennek a nemzetségnek ő is egyik tagja. Elmondja, hogy mi vár reá és az ő nemzetségére: Eladattak „kipusztításra, megöletésre és megsemmisítésre”. Ahasvérus most már tudja, hogy a zsidóságról van szó. A Biblia szövege arra nem tér ki, hogy ez a színvallás a királyra és Hámánra milyen hatást gyakorolt, de ennek váratlansága és határozottsága bizonyára meglepte mindkettőt.
Eszter még két gondolatot említ. Ha nem kiirtásról, hanem „eladásról”, vagyis csak szolgai sorsra való lefokozásról lenne szó, nem zaklatná a királyt. A másik gondolat: e nép, e nemzetség kipusztítása a király birodalma számára nagy kárt jelentene. Más szóval: a zsidók a király birodalmát nem veszélyeztetik, azzal meg éppen nem, hogy Istenük törvényeit megtartják, ellenkezőleg, a király számára nagy értéket jelentenek, és a kiirtásuk jelentékeny veszteséget okozna.
Ahasvérus előtt ott áll az ő gyönyörű felesége és királynéja, Eszter, akivel már évek óta boldog házasságban él, és most egyszerre egy egészen új szerepben látja: a maga és a népe életéért harcoló, halálraszánt hősként.
Eszter bátor és elszánt fellépése Ahasvérusra nagy hatást gyakorolt. Akirály Esztertől ezt kérdezte: „Ki az, és hol van az, akit az ő szíve erre vitt, hogy ezt cselekedné?”
Ahasvérus kérdése megnyugtatóan hangzott. Kicsendült belőle, hogy feleségét és királynéját, Esztert védelmébe kívánja venni. Kétségen felül állt, hogy Esztert minden támadás ellen meg akarja oltalmazni, és vele együtt azokat is, akik hozzá, vagyis az ő nemzetségéhez tartoznak. Érdekes, hogy míg Márdokeussal kapcsolatban nevével együtt minduntalan az ő nemzetségét is megnevezi az Ige: „a zsidó Márdokeus” – a király és Eszter párbeszédében a „zsidó” szó nem fordul elő. Ebből az látszik, hogy a zsidók kiirtásának kérdésére a király ekkor már emlékezett.
Lehet, hogy a király a dologról azóta semmit sem hallott. Ne feledjük, hogy a perzsa birodalom akkoriban 127 tartományból állt. Érthető, ha Ahasvérus nem emlékezett arra, hogy Hámánnak mi volt a szerepe ebben az ügyben.
De Eszter válasza mindent megvilágít: „Az ellenség és gyűlölő ez a gonosz Hámán!” Eszter vele szemben három kifejezést, jelzőt használ. Először „ellenség”-nek nevezi. Emögött újra elénk tárul az amálekiták és Izráel népe közti megmagyarázhatatlan, elkeseredett ellentét. Másodszor „gyűlölőnek” hívja. Hámánban az egész zsidóság ellen olthatatlan gyűlölet élt. A harmadik megbélyegzés az, hogy „gonosz”. Hibátlan ember nincs. De aközött, hogy valaki bűnös, hibás, és aközött, hogy valaki gonosz, nagy a különbség. A gonoszság szívbeli állapotot jelent, a bűn, a hiba egyes cselekedetekre vonatkozik.
A bűneset óta minden emberben ott a bűn gyökere. Senki sincs, aki ne lenne kísértéseknek kitéve, tehát „kívülről”, vagy a szíve indulatai és vágyai által, tehát „belülről” ne jutna olyan körülmények közé, hogy a rossz elkövetésének vágya felébred benne. De az embernek a kísértéssel szemben ott a lelkiismerete, amely igyekszik a helyes irányba terelni. Az átlagember a jót, a helyeset szeretné tenni, még akkor is, ha ismételten a rosszat teszi. De aki gonosz, abból minden jó kiveszett. Az ilyen embert a megszemélyesített gonoszság, vagyis a Sátán tölti be és irányítja. Az ilyen ember csak gonosz tud lenni. Ez annyira a lényévé válik, hogy ebből többé nem tud megszabadulni. Ilyen volt Hámán.
Eszter és Márdokeus sem bűntelenek, nem tökéletesek. De nem rögződtek bele a gonoszságba. Ha bennük a rossz felüti a fejét, küzdenek ellene és segítségért Istenhez kiáltanak. Áldott az, aki minden benne gerjedező rosszaság ellenére is törekszik az Isten akaratával megegyezőre.
Az Eszter második lakomáján lejátszódó sorsdöntő eseményeket a Biblia kevés szóval írja le. De minden egyes kifejezés fontos.
Mivel a király az idők folyamán Eszter őszinteségéről, szavahihetőségéről és igazmondásáról több alkalommal meggyőződhetett, a Hámán ellen emelt vádat tényként fogadta el. Eszter minden szavának hitelt adott.
Hámán valami okból Ahasvérusnak birodalma minden zsidó nemzetiségű polgára kipusztítását ajánlotta. Ezt úgy állította be, mintha ez az ország biztonsága érdekében elkerülhetetlenül szükséges lenne.
Ahasvérus valószínűleg tudott Eszter zsidó származásáról, de nyílván nem tulajdonított ennek fontosságot. Birodalma sok népe közt a zsidók szám szerint kevesen voltak. Azonban az ő közvetlen környezetében is két igen értékes zsidó élt. Márdokeus, a hűséges, akinek fenntartás nélküli megbízhatóságáról meggyőződött, és – akit első helyen kellett volna említenünk – a felesége, Eszter.
Esztert a több mint ötévi házasság alatt jól megismerte. Nemcsak mint odaadó, őt boldoggá tevő feleséget, hanem mint sokat jelentő élettársat és barátot is. És most Hámán alattomos fondorlataival e két értékes embertől meg akarja fosztani. Ez a hála azért, hogy első helyettesévé tette, még a pecsétgyűrűjét is átadta, hogy a nevében rendeleteket adhasson ki?!
Csalódott Hámánban. Ahasvérus szívének mérlege Eszter, Márdokeus és az egész zsidóság javára billent.
Hámán számára a világ egy nap alatt gyökeresen megváltozott. Előző nap még a király és a királyné kegyeltjének hitte magát, most meg mindketten ellenfelei lettek.
Amikor a király felszólítására Eszter azt kérte, hogy Ahasvérus mentse meg az ő életét, mert a „gonosz” Hámán a vesztére tör, akkor Hámán megrémült. Főképpen azért, mert Eszternek minden szava igaz volt. A zsidók teljes kiirtására irányuló rendeletet ő szövegezte meg és a király pecsétjével ellátva ő küldte el minden tartományba. Az, hogy Eszter, a királyné magát nyíltan zsidónak vallotta, még inkább megrémítette. Derengeni kezdett előtte, hogy a lakoma megrendezése a számára csapda volt. Nem csoda, hogy megrettent!
A 7. verset idézzük: „A király pedig felkelt haragjában a borivástól és a palota kertjébe ment. Hámán pedig ott maradt, hogy életéért könyörögjön Eszter királynénál, mert látta, hogy a király részéről elvégeztetett az ő veszte.” A magabiztos Hámán, aki magát élet és halál urának érezte – nem is olyan régen –, most egy asszony előtt leborulva életéért könyörög. Ahasvérus haragja és felháborodása, de különösen az, hogy kiment a kertbe a dühét levezetni, nagyon rossz előjelnek számított. „Látta, hogy a királynál elvégeztetett az ő veszte.” Hogy Eszternek mit mondott, nem tudjuk, de nem valószínű, hogy Eszter valamit is válaszolt volna szavaira.
Ahasvérus, mialatt a kertben járkált, döntött. „Mikor a király visszatért a palota kertjéből a borivás házába, Hámán a kerevetre esett, amelyen Eszter volt. Akkor mondta a király: Erőszakot is akar elkövetni a királynén nálam, a házban! Amint e szó kijött a király szájából, Hámán arcát befedték.” Vagyis: Amikor Ahasvérus a lakoma termébe visszatért, éppen azt látta, hogy a kétségbeesett Hámán Eszter előtt leborul. Valószínűleg a karját is Eszter felé nyújtotta, talán meg is érintette, és ez azt a látszatot keltette, mintha meg akarta volna ölelni.
Ahasvérusnak ez kapóra jött. Úgy állította be, mintha Hámán Esztert a karjába akarta volna zárni. Ez a bűntett elegendő volt egy halálos ítélet kimondására. Nem kellett kivizsgálni, hogy az Eszter által emelt vádak helytállóak-e. Hogy a király szavait a jelenlévők is így értelmezték, az bizonyítja, hogy Hámán fejét egy kendővel beborították. Ez a teljes elvettetést jelentette. Hámán arra sem méltó, hogy a király lássa.
Ekkor a jelenlévő udvarmester, Harbona, a 9. vers szerint ezt mondta: „Íme a fa is, amelyet készített Hámán Márdokeusnak, aki a király javára szólt, ott áll Hámán házában, ötven könyöknyi magas”. Erre ezt mondta a király: „Akasszátok őt magát reá!” Hámán elvettetését senki sem sajnálta. Ebből az tűnik ki, hogy erőszakos, nagyratörő és gonosz magatartása miatt valójában senki sem szívelte, de mint a király bizalmasát, el kellett tűrniük. A különben gyengéd és jóindulatú Eszter Hámán érdekében egy szót sem szólt, a halálos ítéletet igazságosnak tartotta.
Végül még a 10. verset idézzük: „Felakasztották azért Hámánt a fára, amelyet készített Márdokeusnak, és megszűnt a király haragja.” A király tehát felesége és a zsidóság javára döntött. De ez még sem Eszter, sem a zsidóság számára nem jelentette a nehézségektől való megszabadulást.