3. Eszter a király előtt
Márdokeus gyásza – Eszter elhatározása
A 4. fejezet elejéről idézünk, ahol e rendelet Márdokeusra tett hatásáról hallunk.
„Márdokeus pedig megtudta mindazt, ami történt, és Márdokeus megszaggatta ruháit, zsákba és hamuba öltözött és a város közepére ment és kiáltott nagy és keserves kiáltással. És eljött a királynak kapuja elé, mert nem volt szabad bemenni a király kapuján zsákruhában.”
Isten minden emberbe erős életösztönt helyezett, mely élete megtartására, megóvására indítja. De Márdokeus nemcsak a saját életét féltette.
Megtudta, hogy Hámán ezt a rendeletet azért adatta ki, mert ő nem tisztelte istenként Hámánt. Így önmagát vádolta az egész zsidó népet ért veszedelem miatt. Talán eszébe jutott az is: nem lett volna okosabb Hámánt kívánsága szerint tisztelni, ha csak színleg is? A szíve csendjében kiálthatott volna az ő Istenéhez. Nem volt-e tettében dac, szembeszállási vágy, kihívás és a zsidóságával való kérkedés?
Az ő tette miatt a perzsa birodalom egész zsidó lakossága a halál árnyékának völgyébe került. Ha Hámán csak őt vonatta volna felelősségre, ezt minden további nélkül vállalta volna. Aki a „király kapujában ült”, királyi kihallgatás nélkül úgy sem ítélhették el. Ezt Bigtán és Téres esetében is látta.
Egy ilyen kihallgatásnál a királynak megmagyarázhatta volna, hogy a Hámán által követelt magatartással vallása parancsait, Istenének törvényét szegte volna meg, A király részéről megértésre számított. Talán rendreutasította vagy megbüntette volna, de arra, hogy a király ítélete halált is jelenthetne, nem is gondolt. De még ha igen, akkor is csak őróla magáról lett volna szó! De most egyszerre őreá is és az egész zsidóságra is halál várt.
Természetes, hogy Márdokeus az igazságtalanság miatt szíve mélyén feljajdult, és e nagy fájdalomnak a zsidók és pogányok által egyaránt gyakorolt módon adott kifejezést. Díszes, a „király kapujában ülők” méltóságához illő ruháját levetette és zsákruhába öltözött. Ez a legdurvább szövetfajta volt, amelyből a zsákokat készítették. Ilyen zsákruhában csak az a rabszolga járt, akivel ura rosszul bánt, vagy valami okból meg akarta büntetni. De akit mély gyász vagy valamilyen nagy veszteség ért, az is ilyképpen öltözködött. Márdokeus a zsákruháját még meg is szaggatta. Ez úgy történt, hogy a ruha elülső részét a nyak kivágásától derékig egy vagy több helyen beszakították. Az így keletkezett szakadáson át a csupasz test kilátszott. Ezenfelül még „hamuba” is öltözött, vagyis a zsákruhát, de az előzőleg összekuszált haját és szakállát is hamuval meg porral hintette be. Ezt vagy úgy tették, hogy a földre vetették magukat, vagy a hamut és a port a levegőbe szórták és a fejükre hullatták.
De Márdokeus még ennél is többet tett. „A város közepére ment”, és ott mindenki szeme láttára és füle hallatára kiáltozott. Ez gyászesetekben általános szokás volt. Úgy látszik, hogy ezzel nemcsak Susán zsidó lakosságával való együttérzését akarta kifejezni, hanem a nem zsidó lakosság figyelmét arra akarta felhívni, hogy itt nagy igazságtalanság és embertelenség történik. Márdokeus keservét és gyászát a király alkalmazottai előtt sem titkolta. Zsákruhában, hamuval a fején a „király kapuja elé” ment. Nem mehetett a király kapujába a szokott helyére, mert a király jelenlétébe nem léphetett gyászoló. A király ugyanis istensége képviselőjének tartotta magát, akit mindentől, ami szomorúságra, betegségre vagy a halálra emlékeztet, meg kellett kímélni.
Mindannyiunknak szembe kell néznünk betegséggel, gyásszal, de a magunk halálával is. Ezt elmulasztani végzetes könnyelműség lenne. Egyesek ugyan nagyon jól tudnak Isten nélkül élni, vagy legalábbis ezt a látszatot keltik, de Isten bocsánata és békéje nélkül meghalni kétségbeejtő, mert ez kárhozatot jelent!
Márdokeus csak az elsők egyike volt, aki zsákruhában, porral és hamuval a fején járt körbe és siránkozott, a 3. versből megtudjuk, hogy amint a királyi futárok a különböző tartományokba értek és a rendelet ismertté lett, a zsidók ott is „nagy gyász” közepette „böjtöltek és siralomban jajgattak”. Mindenfelé sokan zsákruhában jártak.
Ez a rendelet csak a zsidóság ellenségei közt váltott ki örömet, de ezek kisebbségben voltak. A lakosságot nyugtalanság, félelem, sőt a zsidók felett való sajnálkozás fogta el. Senki sem értette, miért kell egy, a körükben élő népet kiirtani.
Miért? E kérdésre senki sem talált választ. Sokakat félelem fogott el. Ha a király most látszólag minden ok nélkül – a zsidók kiirtását rendelte el, vajon nem jöhet-e hamarosan egy másik rendelet, mely az aszszírok vagy az egyiptomiak megsemmisítését fogja parancsolni? Ahasvérus rendelete a nagyjából elzárt királyi palota lakói közt is ismeretessé lett, de még a különös szigorral őrzött női lakosztályba is beszivárgott.
A 4. verset idézzük: „Eljöttek azért Eszternek leányai és udvarmesterei, és megmondták neki és megszomorodott a királyasszony nagyon és küldött ruhákat, hogy felöltöztessék Márdokeust és hogy vesse le a zsákot magáról, de nem fogadta el.” Eszter „leányai” felől már korábban hallottunk. Amikor a feleségjelöltek sorába került, Hégai hét különösen ügyes és megbízható rabszolgaleányt bocsátott személyes rendelkezésére, és feltehető, hogy ezek hat év után még mindig körülötte voltak.
A leányok azt a hírt hozták, hogy Márdokeus a palotán kívül az utcán gyász- illetve zsákruhában kesereg. Ez a hír többet jelentett, mint újdonságot a királyné számára. Az együtt töltött idő folyamán a leányok és Eszter közt egy bizonyos családias kapcsolat alakult ki, mivel Eszter a leányokkal másképpen bánt, mint ahogyan azt a palota többi asszonyai tették.
Az összes népek az általuk legyőzötteket, mégpedig nemcsak a harcoló férfiakat, hanem az asszonyokat és leányokat is rabszolgákként vették tulajdonukba. A rabszolgával nem kellett jól, emberségesen bánni. Erejét, ügyességét ingyenesen vették igénybe, és velük gorombák, durvák is lehettek. A legkisebb mulasztásért megkorbácsolhatták, sőt agyon is verhették.
Ezzel szemben Isten a zsidóságnak Mózes által megparancsolta, hogy a szolgálatukban állókkal emberségesen bánjanak, ne feledjék, hogy Egyiptomban ők is rabszolgák voltak. A zsidóknál tehát inkább szolgákról, mint rabszolgákról kell beszélnünk. A Babilonba történt elhurcoltatás által a zsidóság újra megtanulta, mit jelent a rabszolgaság.
Eszter, aki ebben az emberséges lelkületben nevelkedett, amikor rabszolga-leányokhoz jutott, velük is emberségesen beszélt és bánt.
Amikor a 2. fejezetből azt tudtuk meg, hogy „Eszter mindenki szeme előtt kedves volt”, akkor ez a szolgálóleányaira is vonatkozott. Örültek, hogy a jóságos Eszter mellé kerültek. Esztert megszerették és másoknál hűségesebben szolgálták. A köztük létrejött viszony akkor sem változott, amikor Eszter Ahasvérus felesége lett. A királynéi rang Esztert nem tette büszkévé.
A leányok bizonyára azt is tudták, hogy Esztert és Márdokeust családi kapcsolat köti össze. Márdokeus zsidó létéről eddig nem tudtak. Eszter leányai és udvarmesterei csak azt jelenthették, hogy az a Márdokeus, aki a „király kapujában ült”, most a palota falán kívül zsákruhában siránkozik, de siralma okát nem ismerték.
Eszter erre nagyon megszomorodott, különösen azért, mert Márdokeus gyászának az okát nem ismerte. Ruhákat küldött számára, hogy azokat öltse magára, de ő ezt elutasította. Márdokeus továbbra is a zsákruhát hordta, és a leányok csak azt jelenthették, hogy nem sikerült nekik más belátásra bírni.
A 4,5–6. verséből a következőket tudjuk meg: „Akkor előhívatta Eszter Hatákot, a király udvarmesterei közül, aki az ő szolgálatára volt rendelve, és kiküldte őt Márdokeushoz, hogy megtudja, mi az és miért van az. Kiment tehát Haták Márdokeushoz a város utcájára, mely a király kapuja előtt volt.”
Márdokeus tehát Eszter „leányainak” nem akarta elmondani gyásza igazi okát. Ez a Haták a legmagasabb rangú udvarmesterek egyike volt, aki kizárólag Eszter királyné rendelkezésére állt. Ma személyi titkárról vagy kamarásról beszélnénk. Haták Eszter bizalmasa volt, akinek hűségére és segítségére számíthatott. Jóindulatú és tisztességes szándékú emberek a pogányok közt is voltak. Haták tehát az utcára ment Márdokeushoz. Kérdezősködésére „elmondta neki Márdokeus mindazt, ami érte őt, és az ezüst összegét, amelyet Hámán mondott, hogy juttat a király kincseihez a zsidókért, hogy elveszítessenek. És az írott rendeletek mását is, amelyet Susánban adtak ki eltörültetésükre, átadta neki, hogy mutassa meg Eszternek, és jelentse és hagyja meg neki, hogy menjen a királyhoz könyörögni neki és esedezni előtte az ő nemzetségéért.”
Ezek a tények. Márdokeus azonban még azt fűzte hozzá, hogy e fenyegető vész elhárítására csak egy megoldást lát, mégpedig hogy Eszter keresse fel a királyt, és addig és úgy könyörögjön előtte, míg Ahasvérus meghallgatja. Így olvassuk: „Jelentse és hagyja meg.” A helyzet Márdokeus előtt annyira súlyosnak látszott, hogy csupán kéréssel nem elégedhetett meg. „Meghagyta” – vagyis gyámi hatalmánál fogva megparancsolta ezt Eszternek. Miután Haták Márdokeus üzenetét tolmácsolta, Eszter válaszával újra visszatért Márdokeushoz. A 11. versből kivonatosan idézünk: „A király minden szolgája tudja, hogy… aki bemegy a királyhoz… hívatlanul, egy a törvénye, hogy megölettessék. Kivéve, akire a király arany pálcáját kinyújtja, az él. Én pedig nem hívattam, hogy a királyhoz bemenjek, már 30 napja.”
Eszter üzenete ezt jelenti: Márdokeus, te tőlem lehetetlent kívánsz! Lásd be, hogy csak az életemet veszélyeztetném, de a zsidóságnak nem lennék hasznára. Ha kudarcot vallok, a népem sorsa csak még rosszabb lesz.
Eszter kitérő válasza nagyon is érthető. Ahasvérus szeszélyességét, befolyásolhatóságát, jellemének ingatagságát az évek folyamán megismerhette. Ezért a kitérő válaszáért nem ítélhetjük el. Annál inkább a javára szól, hogy később mégis hajlandó volt a közbenjárásra.
Nem tudjuk, hogy Eszter lelkét milyen gondolatok töltötték el. Lehetséges, hogy más szabadulási módban reménykedett. De az is elképzelhető, hogy magában ezt forgatta: Ha a többi zsidót baj is éri, nekem semmi bántódásom nem lesz, hiszen felőlem senki sem tudja, hogy zsidó származású vagyok. Eszter üzenetét Márdokeus is így értelmezhette, különben nem úgy válaszolt volna, amint azt a 4,13–14. verseiben látjuk:
„Ne gondold magadban, hogy te a király házában megmenekülhetsz a többi zsidó közül. Mert ha a mostani időben te hallgatsz, máshonnan lesz könnyebbségük és szabadulásuk a zsidóknak, te pedig és atyád háza elvesztek. És ki tudja, talán a mostani időért jutottál királyságra.” Márdokeus válasza határozott, parancsoló, sőt fenyegető. Anynyira, hogy ez Esztert megrendíti és helyzete alapos átgondolására és magatartása felülvizsgálatára készteti. Márdokeus ezt is mondja: Eszter, ne képzeld, hogy te lennél az egyetlen zsidó, aki a pusztulást elkerülheti. Zsidó származásod nem marad rejtve, és helyzeted az eltitkolás következtében csak annál veszélyesebb lesz. Azután – és Márdokeus itt a láthatón az Isten előttünk elrejtett világába tekint, amikor azt mondja – „talán a mostani időért jutottál királyságra.” Vagyis Eszter nem véletlenül lett királyné, hanem azért, mert népe, a zsidóság érdekében egy fontos feladat betöltése vár reá.
Tehát: Isten tervezte, rendezte ezt így, hogy akkor, amikor más menekvés nem lehetséges, Eszter legyen az, aki Isten eszközeként a szabadulást meghozhatja. Csodálatos, hogy Márdokeus milyen szilárd, Istenbe vetett hitről tesz bizonyságot. Előtte nem kétséges, hogy Isten az ő választott népét nem fogja cserbenhagyni. Mintha Pál apostolt hallanánk, aki a rómaiaknak ezt írta: „Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása.” A zsidóság sem akkor, sem ma még nem ért szerepe végére, ezért Isten a kiirtástól valamilyen úton megvédi. Szinte jövendölésként hangzik, amikor Eszternek mondja, hogyha ő hallgat, „a zsidóknak máshonnan lesz szabadulásuk”.
Ezek a kemény szavak nem maradtak hatástalanok. Eszter gondolkodóba esett. Sőt, ha ezt a Bibliában nem is olvassuk, az egész kérdést kétségtelenül az Úr Isten színe elé vitte. Így jutott arra a döntésre, melyet Márdokeussal a 16. versben közölt: „Menj és gyűjts egybe minden zsidót, aki Susánban találtatik, és böjtöljetek érettem és ne egyetek és ne igyatok három napig se éjjel, se nappal, én is és leányaim is böjtölünk, és ekképpen megyek be a királyhoz, noha törvény ellenébe, ha azután elveszek, hát elveszek!”
Eszter tehát népe megmaradásáért hajlandó életét kockáztatni. Megkísérli a lehetetlent. „Ha azután elveszek, hát elveszek!” Nagy szó ez! A vértanúság vállalása. Eszter igazi lelki nagysága itt bontakozik ki. Nem vár tétlenül, hogy vajon megmenekülhet-e, vagy a többi zsidóval együtt pusztul el. Nem! Hajlandó az első áldozat lenni, és így talán az ő halála révén népének szabadulást szerezni.
De jól tudja, hogy vállalkozása csak akkor sikerülhet, ha azt kellő belső, lelki felkészülés előzi meg. Ehhez pedig az Istennel való zavartalan közösség szükséges. Mégpedig nemcsak a maga részéről, hanem a hamarjában elérhető, vagyis a Susánban lakó zsidóság részéről is. Ezért szólítja fel Márdokeust, hogy a város zsidóságát gyűjtse össze, és három napig étlen és szomjan böjtöljenek. Ő és az ő leányai ugyancsak böjtölni fognak, és csak azután fog a király színe elé lépni.
A szétszóratásban élő zsidóságnak nem volt temploma, nem voltak áldozataik, a nagy ünnepeket nem ülhették meg. Talán az engesztelés napjának böjtöléssel való megünneplése volt az egyetlen, amit még megtarthattak. De az is lehetséges, hogy a böjtölést a pogányok is ismerték, és Eszter azért választotta ezt, mert ez volt a legkevésbé feltűnő.
Nagyon érdekes a fejezet utolsó verse: „Elment azért Márdokeus, és úgy cselekedett mindent, amint neki Eszter parancsolta.” Most, hogy Eszter döntött, Márdokeus az utasításait parancsként fogadja. Eddig ő, a gyám parancsolt, de most Eszter vette át az irányítást. Márdokeus meghajlik előtte, engedelmeskedik. Ugyanakkor Eszter elhatározta, hogy ő is és leányai is böjtölni fognak. A böjtölés, az Isten előtti megalázkodás, a test jogos kívánságainak félretétele azért, hogy Istennel igazi közösségre juthassanak, hogy imájuk meghallgatásra találjon. Ezzel a mózesi törvény ígéretére támaszkodtak, hogy Isten az ő népéről nem feledkezik meg, segítségére siet, ha az bűnbánó szívvel fordul hozzá.
Minden zsidó közt Eszter érezte legjobban, hogy közte és Isten közt teljes összhangra van szükség. Különös, hogy ebbe a böjtölésbe, megalázkodásba a szolgálatában álló hét rabszolgaleányt is bevonta. Az bizonyos, hogy ő, mint a leányok úrnője, bármit megparancsolhatott rabszolgáinak. De itt azt látjuk, hogy a leányok vele együtt böjtölnek. A leányokkal tehát közössége volt. Valószínűleg tájékoztatta őket, hogy a zsidók érdekében a király elé akar lépni, tehát életveszélynek teszi ki magát. Ezért akar böjtölni, imádkozni, a szívét feltárni Isten előtt, hogy amikor a súlyos lépés ideje elérkezik, ezt a nehéz utat tiszta lelkiismerettel, az Úr segítségében és erejében bízva tehesse meg.
A Gecsemáné-kert nehéz órájában az Úr Jézus is szükségét érezte az emberi támogatásnak. Eszter leányai hit dolgában bizonnyal alacsonyabb szinten álltak nála, mégis támaszára, segítségére voltak ebben a nehéz időben.
Ha a leányok Eszter gondolatait, érzéseit és indulatait nem is tudták felfogni, kétségtelen, hogy jóindulatú jelenlétük és együtt-böjtölésük mégis erősítette Esztert.
Különben: az Úr Jézus gondolatait a tanítványok sem értették, de az Úr mégis szükségesnek ítélte, hogy vele együtt ébren maradjanak. Eszter terhét a leányok nem vehették át, ezt neki egyedül kellett hordoznia, de a vele való együttérzés támogatást jelentett neki.
Ha az Úr Jézus által ma az Istenhez való közeledés útja sokkal könnyebbé is lett, mindannyiunk számára segítséget jelent, ha lelkünk terhével nem kell egymagunkban állnunk, hanem tudjuk, hogy mások a mi gondjainkat velünk együtt hordozzák. Ezért mondja az Úr Jézus Máté 18,19. versében: „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek… megadja nekik az én mennyei Atyám.”
Másrészt azonban a közös ima, akár egy helyen, akár nagy távolságra hangozzék is fel, azt, aki a terhével Isten elé lép, nagyban segíti. Embertársunk terhét nem tudjuk levenni. A tanítványok az Úr keresztjét nem vehették át, a leányok nem léphettek Eszter helyett a király elé, de jó szándékukkal, hitükkel és Istenbe vetett bizalmukkal megkönynyítették Eszternek a hitben való helytállást és a belső győzelem elnyerését. Így hat egy betegért, egy életfontosságú döntésért, egy missziós szolgálatért való közös ima is.
A 6. fejezet elejéről idézünk: „Történt pedig harmadnapon, hogy Eszter felöltözött királyiasan, és megállt a király házának belső udvarában, a király háza ellenében, és a király a királyi székében ült, a király házában, a ház ajtajának átellenében.” Eszter és leányai, de Susán városa egész zsidósága is három napon át böjtölt, hogy Eszternek Ahasvérus előtt történő megjelenését lelkileg előkészítsék. Hogy Eszter szívében mi minden történt, arról az írás nem szól.
Eszter tudta, hogy vállalkozása életveszélyes. Ezért bizonyos, hogy különösen arra az esetre készült fel, ha a király kegyét nem nyerné el, és ez a halálát jelentené. Teremtője színe elé tiszta lelkiismerettel, megbékülten szeretett volna lépni, mint aki semmit el nem könnyelműsködött, csak a kötelességét teljesítette. De abban is tanácsra és Isten sugallatára volt szüksége, hogy mit mondjon a királynak, mit hogyan kérjen, és hogy előtte mikor és milyen öltözetben jelenjék meg. Kétségtelen, hogy Eszter magát e feladat megoldására alkalmatlannak tudta.
Talán a 41. zsoltár szavait forgatta a szívében. Ezekből idézünk: „Rendelj segítséget Jákóbnak!… Te szabadítasz meg minket szorongatóinktól és gyűlölőinket te szégyeníted meg. Megvetettél, meggyaláztál minket… odadobtál minket vágójuhok gyanánt… Kelj fel a mi segítségünkre, ments meg minket a te kegyelmedért.”
Talán Dáviddal, a 86. zsoltár szavaival is imádkozott: „Hajtsd hozzám, Uram füledet, hallgass meg engem, mert nyomorult és szegény vagyok én! Tartsd meg életemet… mentsd meg én Istenem a te szolgádat, aki bízik benned… Nagy vagy te és csodákat művelsz… Mutasd meg nekem a te utadat, hogy járhassak a te igazságodban… Tekints reám és könyörülj rajtam. Add a te erődet a te szolgádnak, és szabadíts meg!”
A három napi böjtölés és imádkozás után Eszter bizonnyal remegő szívvel, de Istenbe vetett hittel, és ezért külsőleg nyugodtan hagyta el a lakosztályát. Azt olvastuk, hogy „királyiasan” vagyis teljes királynéi díszben, koronával a fején. Ismerte Ahasvérust, tudta, hogy a pillanatnyi benyomások milyen hatást gyakorolnak reá. Ezt a maga előnyére, de ügye érdekében is ki akarta használni.
Meglepő az a részletesség, amellyel az Írás a király tartózkodási helyét leírja. A palota azon szárnyának, melyben a király lakott, egyik bejárata előtt egy tetővel fedett és három oldal felé nyitott hely volt. Itt állt az uralkodó királyi széke, az arannyal és drágakövekkel ékesített trónus. Ezt egy belső udvar vette körül, ahova csak azok léphettek, akiket a király maga elé rendelt.
A trónussal szemben egy másik bejárat volt, és emögött egy nagyobb terem. Ebben tartózkodtak azok, akik „a király kapujában ültek”. Ez volt tehát Márdokeus helye is, ahová azonban míg zsákruhában járt, nem léphetett be.
Ezek a „kapuban ülők” is csak akkor léphettek be a trónussal szembeni kapun, ha a király valamelyiküket hívatta. Eszternek tehát előbb e külső termen kellett áthaladnia, ahol az udvaroncok várakoztak, a belső udvarba vezető kapun csak azután lépett be. Ott megjelenve, a trónussal szemben megállt.
A döntő pillanat most következik: Ahasvérus vagy kegyelemben részesíti, vagy kivégezteti. Élet és halál felett ez a pillanat dönt! Valószínű, hogy az ott tartózkodó sok férfi közt ő volt az egyetlen nő, így megjelenése annál feltűnőbb volt. A király és a szolgák szeme egyaránt rajta pihent. Eszter állt, mozdulatlanul állt és a királyra tekintett. Ahasvérus szívében akkor két erő munkálkodott. Az egyik a Mindenható láthatatlan irányítása Eszter érdekében, mivel Eszter hajlandó volt feláldozni magát.
A másik erő Eszter személyiségéből sugárzott ki. Eszter szép, sőt gyönyörű volt. Emellett azonban a ránehezedő teher és az Istenével való benső kapcsolat még valamilyen különös ragyogással is felruházta. Istvánról, az első vértanúról olvassuk, hogy „olyannak látták az arcát, mint egy angyalét”. Eszterből is földöntúli, Istenből fakadó szépség áradt. Ez mindig a leghatékonyabb bizonyságtétel.
Az 5. fejezetből idézek: „…amint meglátta a király Eszter királynét, hogy áll az udvarban, kegyet talált szemei előtt, és kinyújtotta a király Eszterre az aranypálcát, amely a kezében volt. Akkor odament Eszter és megillette az aranypálca végét.” Eszter kegyelemben részesült.
Eszter Istenbe vetett bizalommal a tilalom ellenére cselekedett, amikor királynéi díszben, hívatlanul a király palotájába merészkedett és Ahasvérus trónjával szemben megállt. Esztert az Istennel töltött idő nem merítette ki. Ellenkezőleg: testileg, lelkileg felfrissült, és szépsége – nem elsősorban a testi, hanem inkább a lelki szépsége – csak annál jobban ragyogott.
Ahasvérus király meglátta, nézte, talán arra gondolt, hogy nála szebbet, jobbat nem választhatott volna. Ugyan hívatlanul jött, de el nem veszhet, különben e kincstől saját magát fosztaná meg. – Ezért „kinyújtotta a király Eszterre az aranypálcát”. A királyi jogar a királyi hatalom jelképe volt. Kinyújtása életet, kegyelmet, a király jóindulatát jelentette. Eszterre tehát nem várt halál! „Akkor Eszter odament és megillette az aranypálcát.” Ezzel a tettével azt fejezte ki, hogy a királyi kegyelmet igénybe is veszi. Hála töltötte el a király, de elsősorban Istene iránt.
Ebből az ókori pogány szokásból egy párhuzam adódik, ahogyan Isten az ember számára lehetővé tette, hogy a színe elé lépjen. A bűneset által elbukott, Istentől elszakadt emberiség nem léphetett elé, mert 5Mózes 4,21 verse szerint: „Az Úr, a te Istened megemésztő tűz!” Csak az léphet eléje, akit megidéz, hogy bűneiért felelősségre vonja.
De amint Ahasvérus kezében ott az arany jogar, melynek kinyújtása által kegyelmet, életet ajándékozhat, úgy Isten is egy ilyen életben maradási lehetőséget szerzett. Ezért engedte meg, hogy az ő egyszülött Fia, a názáreti Jézus emberré, hozzánk mindenben hasonlóvá legyen. Életével, de még inkább kereszthalálával lehetővé tette, hogy az ember Isten színe előtt kegyelemre találhasson, ha az engesztelést, amit az Úr Jézus megszerzett, igénybe veszi.
Az út, amelyet az embernek meg kell járnia, hasonlatos Eszter útjához. Tudnia kell, hogy az Isten elé való lépés halálos. Az embernek az Istennel való találkozásra elő kell készülnie. Érdemtelensége tudatában kell döntenie, hogy az Isten kegyelmét akarja-e, meri-e kérni. Azután megint, akár Eszter esetében, az Úr színe elé kell merészkednie, abban bízva, hogy Isten az őszinte, alázatos és bűnbánó szívére való tekintettel az „arany jogart” feléje nyújtja.
Isten „arany jogara” az Úr Jézus vértől átázott keresztje. Ahasvérus és Isten közt azonban az a nagy különbség, hogy míg a király döntései szeszélyétől és emberi hajlamaitól függtek, Isten mindig és mindenki iránt irgalmas és igazságos. A mindentudó Isten azonban azt is látja, amit az ember Ahasvérus nem láthatott, hogy a hozzá forduló szívet milyen érzések és indulatok töltik el.
Még egyet meg kell tennie az embernek, csakúgy mint Eszternek: a király elé lépve a jogar csúcsát megérinteni. Ez a kegyelem elfogadását jelenti. Isten az Úr Jézus keresztjében a kegyelmet minden embernek felkínálja. De azt tudatosan el is kell fogadni. A kereszthez való járulásban, az előtte való megalázkodásban lesz Istenből, az „emésztő tűzből” szeretet és Atya!
Lehetséges, hogy Ahasvérus mindig kegyelemben részesítette volna Esztert, de ezt csak akkor adhatta tudtára, amikor Eszter eléje mert lépni. Így az elkészített megváltást, bocsánatot és az örök üdvösség bizonyosságát csak az nyerheti el, aki dönt, Isten elé lép és kegyelmét el is fogadja.
Javasolt színező: Eszter
Javasolt aranymondás:
Lukács 9:24